Kifulladtam.

Nem a hétvége és nem a választások miatt, hanem csak szimplán az életem, vagy a környezetem, vagy az emberek mellettem - valamelyik vagy mindegyik.

Sok volt. Ahogy sétáltam haza a kellemes estében, a csepergő esőben, a fények alatt, nem láttam mást, mint a gondokat, nem éreztem mást, mint azt, hogy valami nyom, nem is a földhöz szegez, hanem egyenesen porrá zúz, szépen lassan, hogy fájdalmasabb legyen.

Talán a változás - melyről ugyan azt mondjuk, hogy jó, de tulajdonképpen csak egy nagyon nem várt dolog bekövetkeztekor, vagy a messzi múlt (mint életünk egy végtelenje) nézésekor érezzük mi is az - kényszerűsége?

Nem érdekel.

Elegem volt.

Elérkeztem egy olyan ponthoz, ahol nyugodtan mondhatom, nem bánnám ha itt vége lenne.

Nem semmi, hogy mikkel tudom tovább nehezíteni a helyzetem.

Vajon milyen őrült pillanatomban lehettem, mikor rávettek arra, hogy lefussak hat kilométert Bélapátfalva és Szilvásvárad között a szarvasűzők keretében? - kérdeztem magamat, amikor valahol az emelkedő közepén a teljes kifulladás határán voltam. Esküszöm, ha egy pad lett volna az utamban, akkor ott helyben leülök, tábort verek és legfeljebb az utófutó autóba mászok be, ha segítenek.

De pad nem volt, pedig már az első ötszáz méteren begörcsölt valami és csak nem akartam helyrejönni. És a hat kilométert is vagy ötször lefutottam - legalábbis a lábam szerint. Úgylátszik öregszem, és a hatkilométer csak a buszon annyi, vagy esetleg autóban, mert a lábam már lejtőn lefelé is tiltakozott, és az utolsó kilométert legalább háromszor annyinak éreztem.

Nem is tudom honnan vettem az erőt a végén hajrázni. Pedig csak szerdán tudtam meg, hogy futok.

Ma inkább, mint a múltban bármikor, a sorsunk nem a mi kezünkben van, nem mi kerestük a szabadságunk, az életmódunk elleni támadást. Nem mi kívántuk, nem mi hívtuk ki a gonosszal való konfrontációt. Ám egy nép igazi erejét az mutatja meg, hogy az ilyen helyezeteken hogyan tud urrá lenni.

Néhány órával ezelőtt 38 embert öltek meg Moszkvában.

A mennyország utcái ma megteltek angyalokkal. A mi diákjaink, a mi tanáraink, a mi szüleink és barátaink. A mennyorszég utcái megteltek angyalokkal, és amikor csak azt kérdezzük, képessek vagyunk-e megfelelni a kihívásnak, elég ha felnézünk, és ők arra emlékeztetnek minket, hogy a képességeink határtalanok.

Ez a hősök kora. Megtesszük a nehéz lépéseket, nem engedünk a céljainkból. Ez a hősök kora, és nincs előttünk akadály.

Alighanem bekövetkezik amit vártam - sajnos.

Annak ellenére, hogy a 2010-es választások lényegi eredménye már lefutottnak látszik, mi több, ezt a vesztes oldal elismerte, a politika megint aktívan mérgezi az embeek életét. Úgy látszik nekünk négyévente fel kell függesztenünk barátságainkat és szimpatizálásunkat félre kell tenni, hogy az ország megint skizofrén tudatként hasadjon a pártok mentén.

S eközben nem vesszük észre, hogy az ország abszurd és nevetséges állapota mellett találatot kapnak - az amúgy értékes - kapcsolataink, és végső soron mi magunk, a mi életünk. A politika pedig, mint lassú, alattomos méreg húzódik egyre beljebb, felszívódva oly kapcsolatainkba, amelyhez semmi köze se lenne.

Vajon hány barátságot, megannyi fontos, összetartó erőt veszít ekkor az ország? És mi polgárok? Vajon képtelen vagyunk az egészet zárt keretek között tartani? Nem tudnánk megtanulni azt a fontos dolgot, hogy az embert nem a politikai hovatartozása határozza meg? Nem tudunk húzni egy vonalat, hogy a politika eddig tart: politikai gyűléseken, és parlamentben, de semmiképpen a barátságban, a templomban?

Világfájdalmam van, mert - úgy látszik - bejött amitől féltem.

Ősztől egy kavics telepedett az asztalra. Szépen befészkelte magát a tollak, papírfecnik és a lámpa alkotta kis kuckóba, és mint aki valamire készül ott meghúzódva bár, de el nem tűnve figyelt engem. Némán. De nem is kellett megszólalnia.

Idővel a kis kavics újabb társaságot kapott. Az új társaság nagyon izgalmas volt: nyomtatott és kézzel írt papír cetlik gyülekeztek, papír lapok, amik összegyűrődtek, elmentek és vissza jöttek, ki cserélődtek, kisimultak, bővültek és fogytak.

Egy lázas agy szüleményei lehettek. A kis kavics figyelte a változásokat, én figyeltem a kis kavicsot. Néha meg mernék rá esküdni, hogy amikor csak bámultam bele a hosszú téli éjszakákba a kis kavics rosszallóan nézett rám; mikor a papírok meggyűrődtek, akkor még ingatta is a fejét. Mikor jó napom volt, mikor a papírok gyülekeztek és a tartalmuk bővült, akkor pedig esküszöm, mosolygott a kővé dermedt arca szegletében.

A kis kavics azóta is ott van az asztalomon. Inspirál, hogy ha nem is mindig de foglalkozzak valamivel, melyről először csak halvány fogalmam volt, később akaratlanul is látomássá, majd álommá terebélyesedett, és végül talán mint elképzelés ölt testet.

Oly sok a mondani való, és oly kevés az idő.

A "nem tudom" a legőszintébb válasz, amit adhatott.

Azt is mérlegelni kell, hogy ez a két kiváló rádió milyen erkölcsi értékeket képvisel műsoraiban.

Nem az a lényeg, hogy milyen értéket képvisel - ha nem tetszik, hát nem hallgatom. A hiba a döntés meghozatalában rejlik: politikai háttéralkuk és tudatosan hozott kiskapukkal lettek a rádiók hátba támadva és kigolyózva a frekvenciájukról.

Mert nem csak az eredmény számít: Isten és ember előtt egyaránt számít a döntés módja is. A célok nem szentesítik az eszközöket, egy keresztyén embernél pedig végképp nem.

Igenis mentsük meg a két rádiót: nem feltétlen azért mert szerettük a műsoraikat, hanem azért mert egy igazságtalan, névtelenül, sunyi politikai háttéralkukkal kötött döntésnek lettek az áldozatai.

Ha nyernek örömükben vernek szét mindent, ha vesztenek a bánatukban?

(Ugye nem érted?)

A történelemből látszik, hogy a tudomány és technika fejlődését megállítani nem lehet. Természeténél fogva fejlődik, ahogy az ember belé programozott kíváncsiságát kiélve mind többet és többet tud meg a világról.

Ez a legnagyobb hibája az intézményesített vallás azon formájának, amikor egy, bagy több személy tanai után mégy: elfelejtesz gondolkodni, elfelejted megélni a hitedet. Végeredményben felcseréled a személyes tiszta hited tökéletlen megélését más ember hitből származó tökéletlen gondolatainak minél tökéletesebb megélésével. Hited pótolod hagyománnyal és más ember gondolataival.

A vallás tere a személyes hited megélésének, de nem fordítva: hited nem lehet tere egy vallásnak, mert a hit nagyobb és személyesebb a vallás leírt és elfogadott dogmatikájánál. Praktikusan hited mindig melletted van, akkor is mikor a dogmatikád cserben hagy.

Cselekedj hát hited szerint.

Belső működésem egyre jobban hajt arra, hogy ismét és újra, és jobban beszálljak az SDG működésébe. Nem tiltakozom (magam ellen) látványosan, tulajdonképpen hajlok is rá.

Tulajdonképpen miért ne? Rengeteg okot tudnék és kifogást felsorakoztatni. Ugyanakkor vonz a kihívás lehetősége, vonz az, hogy valami értelmeset és adott esetben látványosat lehetne csinálni. (De hát most is látványosat csinálok. Akkor?)

Az egész olyan mint egy sakkjátszma magam ellen: tízből nyolcszor megverem magam, de a maradékban én győzök.

És miközben töprengek, egyre többször azt találom, hogy nem azon gondolkodom, hogy elvállaljam-e hanem hogy mit kellene csinálni, mikor elvállalom.

De még mindig ott a nagy kérdés: hogy illeszthető be ez a projekt a többi közé, mégis mennyi időm marad rá, nem fog-e valaminek a rovására menni látványosan? (Ugyan, az SDG miatt ugyan nem maradsz le semmiről, de mennyit nyerhetsz!)

Várom a válaszaimat, csinálom a terveimet, még adok magamnak egy hetet. Maximum.

Azért - de nem mellesleg - egy lelkész (vagy pap, kinek mi tetszik) nekem ne legyen előítéletes. Én az vagyok, de nem vagyok lelkész, és úgyis utálom az embereket. De egy lelkész legyen szíves venni a fáradtságot és figyelni, hátha megtalálja az okot az ember viselkedésére.

Ülönk a főiskola dísztermében. Agyam régi, de még aktuális kérdésekre keresi a választ, álmosan, lustán. Egyszerre K. Péter emelkedik szólásra, aki a seniorokat is feladot oszt. Megteheti, senior. De én is az vagyok! - villan át rajtam, pont abban a pillanatban, mikor Peti megemlíti, hogy vegyem át, vagy szálljak be az SDG honlapjának gondozásába.

Döbbenet.

Valamikor nagyon régen egyszer megszabtam a honlap kinézetét. De akkor Lévays voltam, gondtalan gimis. És nagyon régen volt. Akkor én jelentkeztem a feladatra, ma ő(k) kért(ek) meg rá, de akkor is...

"A kör bezáródik." - gondoltam, de nem mondtam sem igent, sem nemet. Egyenlőre sok programozási feladatom van, talán túl sok is gondolom, de be kell vallanom, hogy már hazafelé is forgattam magamban, hogy mi legyen, és nem egyszer kaptam magamat azon, hogy jajj mit hova tennék, mit hova terveznék...

Peti, ha ezt olvasod, akkor nem mondtam még igent.

Ültünk az kolesz előtt. Beszélgettünk.

Mindenféle szóba került, pedig az elején csak az informatika volt a közös alap. De az informatika mindenütt jelen van...

Nevetett.

Az agyam lázasan dolgozott, hogy összerakja. Sikerült.

Működött.

A nap lassan lefele sétált, mikor felálltunk a padról.

Fura volt.

Értettem, mit mond, pedig sosem tanultam azt a nyelvet.

De a válasz.... nos a válasz más. Azt nem tudtam hírtelen kiötleni.

Kettőt habogtam, majd segítséget kértem.

Nem hallotta meg senki, mégis összekalapáltam egy értelmes mondatot a nyelvén.

Hihetetlen.

Este jól elvoltam, de a reggel még ébren talált. Álmossággal vívott véres csata volt az út be az egyetemre. Aztán leültem a jogászokhoz internetezni, pont annyi időre, amennyit Lillian bír. (Bár itt van wi-fi is, áram is, meg szék is.)

Nem tudom a jogász tanárok mit csinálnak, de ennyi jövés-menést még sehol sem tapasztaltam, bár alapvetően ez az egyik legnyugodtabb helye az egyetemnek (egyben az én legújabb kedvenc helyem).

Láttam egy magányos táskát az egyetemen. Nem volt mellette senki, sőt az egész teraszon nem volt senki, csak állt ott magában, jobban mondva támasztotta a falat és mélabúsan tekintett  a világra, mint kit elhagytak. Végülis elhagyták, de a kérdésemre csak dacos vállvonogatás volt részéről a válasz. Hagytam hát őt.

Utána villant át az agyamon, hogy az Óperenciás tenger túlpartján már rég üres lenne az egyetem és 6-7 autó szirénázva állna a bejárat előtt, maszkos alakok vigyáznának a táska szerelmi bánatára, míg a nagy hiszti közepette rá nem jönnének, hogy a táska nem palesztin öngyilkos merénylő, csak épp elhagyták, el van veszve, pedig ő hűséggel őrzi a meséket, amikkel megetették.

"Szegény táska." - gondoltam, mire visszafordultam előkerült a tulaja valamilyen rejtett szegletéből az öreg épületnek és boldog újraegyesülés volt. Pedig senki sem szirénázott.

Miért nem lehet mindent kidobni?

A problémák nagyobbrészt a régi, konvencionális dolgokból következnek, de nem lehet mindent csak úgy kidobni, mert a régivel alapvetően érték, és nincs is vele semmi gond.

Szóval az új, egyszerűbb, és elegánsabb, de megvalósítása több munkába kerül, mint a bonyolultabbé.

Pedig az új lesz, mert nem érezném jól magam a régiben.

Jó visszaülök a kódhoz, csak a lustaság ordibált ki belőlem.

Hej, debonyolultazélet.

Legkínosabb az egészben, hogy várni kell. Erre nincs recept, ezt bizony ki kell várni. Az agyamban belül, tudom, viharos gyorsasággal szűrődik át minden, kapcsolódásokat és ötleteket keresve. Egyszerre majd kiköpi magából a megoldást, de addig a kínos csönddel kell beérnem.

(És a hajnali szédelgéssel, a nem alvás szépségével, ... beautiful geek night)

Az elmúlt napokban érdekes kísérletet végeztettem magammal: félig kényszerűségből, félig szabad akaratból (mármint a szabad akarat az volt, hogy megfoltozom én, a kopott okuláré hiányosságait, vagy szakemberre bízom, és akkor szép is lesz és tart is legalább addig, míg újat nem kapok) "eldobtam" a szemüvegemet.

Az első hatás döbbenetes. Látok! Ugyan nem az igazi, de mindenhez egy kicsit közelebb hajolva simán látok mindent. Nem tévesztem el a buszokat sem, és még az emberek is eljutnak a tudatomig, igaz, mintha minden és mindenki egy kicsit messzebb lenne. A távolság legyőzhető, hirdettem mindig, és egy lépéssel, majd kettővel és hárommal közelebb lépve, majd közelebb hajolva, de működött.

Aztán a nap végén a későéji sötétségben jöttek először a problémák. mintha elvesztettem volna a tájékozódás képességét. Hát persze! Nem látok! Vagyis igen, de a fények és a foltok nem állnak össze alakokká és tárgyakká, utakká, és járművekké, esetleg házakká és lépcsőkké, hanem mint a gyermekkorom ügyetlen vízfestékes képei, összefolytak, de alakot nem öltöttek. Mintha szellemek közt mentem volna haza, igazából jobban féltem, mint az S. lányok. Pedig nem szokásom.

Másnapra a három lépés is kevés volt. A laptopomba is bele kellett bújnom, olyan kényelmetlenül, hogy még filmet nézni is kényelmetlen volt. A hangok olyanná váltak, mintha a messze végtelenből jönnének, és tényleg. A foltok beszéltek hozzám, én viszont nem szeretek foltokkal társalogni. Estére olyan lett, mintha egész nap egy körhintán utaztam volna.

Szerencsére harmadnap visszakaptam a látásomat: barátaimat és ismerőseimet, az otthonomat és a szobám túlsó falát, laptopom képernyőjét, a közlekedés biztonságát és a magabiztosságomat. Eltűntek a szellemek, és az elmúlt két nap is bevonult a rémálmok emlékei közé.

Álmomban író vagyok.

Megírom jó és rossz élményeimet, régi és új szerelmeimet, álmaimat és fantáziáimat. "Micsoda sztori megint"-mondják nekem, én meg csak firkálom a jegyzettömböm tele, vagy a laptopomat ütögetem, ömlenek a mondatok, a fejezetek, a regények és novellák.

Felolvasóestekre járok, borzalmas kopogásnak érezve minden mondatomat, remeg a kezem, ketté akarom tépni a legfrissebb könyvemet, de a tömeg ámulva issza minden szavamat, minden mondatomat, mely nem is jó, de türtőztetem magam.

Aztán lenne egy fogadás, a tiszteletemre, ahol megengedhetem magamnak, hogy maró gúnnyal csúfoljak mindenkit, aki nem érti az írásaimat, mindezt oly magas fokon, hogy szinte mindenki dicséretnek veszi. Mindenki megbocsátaná nekem, hogy nem tudok öltözni, sőt egyenesen divatosnak mondanának egyesek, persze ők sem értenek hozzá, de engem nem érdekel. Minden ilyenen lenne egy ifjú újonc, aki a kezembe nyomna valami nagyon siker gyanús könyvet, ami olyan rossz lenne, hogy az első lap után hányingerem lenne. Mondanék még néhány üres frázisokkal túlterhelt mondatot és lelépnék, mindenkiben azt a lenyomatot hagyva, hogy milyen okos vagyok.

De még sem hiányoznék senkinek, mert általában az embernek nem hiányzik az, aki csak látszólag is okosabb náluk. De az ünnepekre eljönnek, mert olyan trendi vagyok.

Pedig csak szavakat firkálok össze-vissza...

Éreztem, hogy nem lett volna szabad tegnap este sütizés közben megjegyezni, hogy most kialszom magam, mert juszt se. Fél öt van és kukorékolok, mint egy kakas. Napközben meg olyan fáradt leszek, mint akit kimostak, ledaráltak és kidobtak. Hiába, nem is én lennék, ha másképp lenne.

Meglepő, hogy bár a nap végére rendszerint mozdulni sem tudok a fárradtságtól, aludni mégsem tudok. Tegnapelőtt sétáltam, ma egyszerűen hosszú napom volt, az álom mégis messze elkerül.

Csak tudnám, ki álmodik helyettem?

A programozó munka közben alighanem disznóvá változik, másképpen nehezen magyarázható a disznóól, amit önönmagának maga után hátra hagy.

Only two things are infinite, the universe and human stupidity, and I'm not sure about the former. (Albert Einstein)

Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek. De ha az index cikke igaz, akkor egy lépéssel közelebb kerülhetünk a dilettantizmus génjének  a megtalálásához pusztán azáltal, hogy elkészítjük ezen emberek genetikai térképét. Kedves összeesküvés elmélet gyártók, győzzetek meg az ellenkezőjéről.