Szeretem olvasni Tamás Gáspár Miklóst. Jókat ír, még akkor is, ha számomra a hangja mindig is hordozott valamit a régmúlt vissza nem hozható romantikájából. Egy avíttas hang, de legalább őszinte.

Most mégis azt kell mondanom, tisztelettel, de kurvára nem értek egyet vele. A javaslatának a lényege, hogy kipécézte magának az MSZP-t és mindenkit felszólított arra, hogy akinek egy kicsit is belefér, szavazzon rá. Csak hogy a demokrácia nem így működik. Ennyi erővel kijelölhette volna a Demokratikus Koalíciót, a Párbeszédet vagy az Együttet is, hisz semmilyen indoka nincs, hogy a stagnáló és kiszáradó állapotában lévő szocialisták lennének a gyűjtőpárt.

Az MSZP lehetett volna föderatív gyűjtőpárt, de ezt az esély rég elmulasztotta. Ha kicsit is komolyan vették volna a sokszínűséget, az eltérő vélemények tiszteletét és nem törekedtek volna kicsinyes belsőjátszmáikban a homogenizálásra, az eltérő hangok kiszorítására, ma nem lenne DK, ma nem beszélnénk Együttről, nem beszélnénk Párbeszédről, de az igazság az, hogy Orbán Viktorról sem. Mert egy gyűjtőpárt 2010-re képes lett volna rendezni sorait - pontosabban lett volna olyan része, ami kiegyensúlyozza a másik gyengeségeit.

Mert hiába minden, hiába nem tagja az MSZP-nek Gyurcsány Ferenc, a kerékkötő; hiába Botka internacionálét idéző kirohanása a gazdagok ellen, az MSZP fixálódik, megmerevedik; a szocialisták homogénné válnak, és egyben életképtelenné. Már csak a személyes harc mozgatja a pártot, egyenest a szétesés felé. És ettől a folyamattól most nincs ami megmentse, mert nincs fiatal a pártban, nincs olyan tartalék -- egy új hang, egy új arc --, aki átvegye a szólamot, amikor a régi kifújt.

A Demokratikus Koalíció (Párbeszéd, stb.) más. Sok eltérő hang és eltérő felfogás képes arra, hogy a másikat elfogadja, tisztelje és ezzel megteremtse a közös munka alapjait. Ez az amit baromira nem ért az MSZP és ezért képtelen a gyakorlatban is megmutatni: a másság tisztelete nem a Pride-on kezdődik, hanem abban, hogy elfogadom: én nemzetiesebb vagyok, te liberálisabb vagy, én szegény vagyok, te egy kicsit jobban el vagy eresztve, ő meg kifejezetten gazdag. Én családközpontú vagyok, sok gyereket szeretnék, te fontosabbnak tartod a munkádat és nem szeretnél gyereket. De ettől még meghallgatjuk, tiszteljük és segítjük egymást, hisz tudjuk egyikünk sincs a teljes igazság birtokában.

Ez az, ami miatt az MSZP sem a DK-val, sem más ellenzéki párttal képtelen együttműködést kialakítani, hisz jelen pillanatban a Szocialisták úgy viselkednek, mint akik csak az erőből értenek. Épp mint a Fidesz. Ahogy 2010-ben képtelenek voltak gesztusokat gyakorolni -- mondjuk azzal, hogy papíron lemondva egy-egy képviselőről lehetővé teszik, hogy a DK-nak és az Együttnek is legyen frakciója -- most is képtelenek erre. Márpedig a gesztusok nélkül a szocialisták jobban teszik, ha kivonulnak a városszélére és Botkástul elássák magukat. Nincs szükségünk egy vörösre festett Fideszre.

Volt egyszer egy ország valahol egy civilizált világ közepe táján. Népe azt gondolta, hogy a dolgok rendben mennek, az ország a helyén van és szorgalommal, kitartással mindig előrébb juthat.

Persze mindig voltak Titokországban elégedetlenkedők, akik mindenféle bajokról beszéltek, de ezek kívül estek az ország népének érdeklődésén. A nép azt gondolta, hogy vannak dolgok, amelyekre neki nincs ráhatása. Különben is vannak az országnak fizetett bölcsei, akik tudják, hogyan kell Titokországot kormányozni, tudják mit kell az embereknek mondani és azt is, mit kell eltitkolni. Azt is gondolták az emberek, hogy mindez olyan bonyolult dolog, amihez Ők – az egyszerű nép - nem érthetnek. Így aztán Titokországban nem beszéltek a múltról, nem beszéltek a fájdalmakról, és a régi sérelmekről sem.

Egyszer aztán jött egy Nagyhatalmú Vezér, aki megértette Titokország lakóinak gondolkodását. Rájött, hogy az ország népe (kényelemből vagy tán azért, mert sose mondták neki, hogy ez az ő ügye is?)  nem akar szembesülni a bajokkal, nem akar tudni problémákról, nem akar beleszólni a fizetett bölcsek dolgába. Ráadásul Nagyhatalmú nagyon jól beszélte Titokország népének nyelvét, ismerte ösztöneiket. Tudta, mikor, mit kell mondani, hogy csodálják őt, hogy higgyenek benne és azt is tudta, hogyan kell elhallgattatni azt a néhányat, aki hangoskodik. A Nagyhatalmú Vezető nem sajnálta a pénzt. A paripa és a fegyver már úgyis nála volt, hát beáldozott egy kis apanázst ide, megvásárolt egy kis földet ott, stadiont építettet ezzel és közvilágítást szereltetett azzal. Így épült lassan, de biztosan Titokország. Egyre nagyobb, egyre hatalmasabb lett.

A TITOK, terjeszkedni, növekedni kezdett. Behatolt az élet minden területére. Titkosították a Nemzeti Bank cégeinek gazdálkodását, a Paksi Erőmű beruházást, a kórházi fertőzések adatait, a TAO pénzeket, a Seuso-kincsek ügyét, de még a lehallgatott újságíró aktait és a bevándorlás miatt kialakult tömeges válsághelyzet okait is. És amikor mégis valami konfliktus adódhatott volna, akkor jöhetett az újabb titkosítás. Titkosították a közforgalmú vasúti járművek biztonságos üzemeltetésével közvetlenül összefüggő műszaki adatokat is, hogy ne zaklathassa fel az ország népét, hogy merre mennek a kisvasutak, vagy hogy életveszélyes-e a metró.

És a TITOK csak nőtt és terebélyesedett. Lassan behatolt az emberek életébe. Először csak a munkahelyeken találkoztak vele, de aztán megvetette lábát az otthonaikban is. A családi beszélgetéseket kezdte átszőni és valami sejtelmes köd jelent meg egyes asztalok fölött az ünnepi ebédeknél. Mindenki érezte: van, amiről nem jó beszélni!

Ám egyszer csak a TITOK elkezdett feszíteni. Minél nagyobb lett, annál vékonyabbá vált a burok, amely körülvette. Lassan átlátszóvá vált. Egyesek féltek, mi lesz, ha kipukkad? Mi marad utána? Mások azt gondolták, elviselhetetlen a feszülés és mindegy mi lesz utána, meg kell történnie.

De senkinek nem volt elég bátorsága, hogy Titokország alapját, a TITKOT megkérdőjelezze. A fizetett bölcsek nem akarják, hogy kidurranjon a burok és Titokország népe még ma sem gondolja úgy, hogy köze van ahhoz, hogy valójában mi történik vele.

Azt nézi, mi történik máshol, kritizálja más országok népeit, ellenséget lát és kétségbeesik, de még mindig nem gondolja, hogy lehetne másképp is…

De egyszer talán majd megjelenik a kis Ábel, hogy jól hallhatóan, többször egymás után megkérdezze Titokország népét: DE MIÉRT? DE MIÉRT? DE MIÉRT?