Kifulladtam.
Nem a hétvége és nem a választások miatt, hanem csak szimplán az életem, vagy a környezetem, vagy az emberek mellettem - valamelyik vagy mindegyik.
Sok volt. Ahogy sétáltam haza a kellemes estében, a csepergő esőben, a fények alatt, nem láttam mást, mint a gondokat, nem éreztem mást, mint azt, hogy valami nyom, nem is a földhöz szegez, hanem egyenesen porrá zúz, szépen lassan, hogy fájdalmasabb legyen.
Talán a változás - melyről ugyan azt mondjuk, hogy jó, de tulajdonképpen csak egy nagyon nem várt dolog bekövetkeztekor, vagy a messzi múlt (mint életünk egy végtelenje) nézésekor érezzük mi is az - kényszerűsége?
Nem érdekel.
Elegem volt.
Elérkeztem egy olyan ponthoz, ahol nyugodtan mondhatom, nem bánnám ha itt vége lenne.