Ősztől egy kavics telepedett az asztalra. Szépen befészkelte magát a tollak, papírfecnik és a lámpa alkotta kis kuckóba, és mint aki valamire készül ott meghúzódva bár, de el nem tűnve figyelt engem. Némán. De nem is kellett megszólalnia.

Idővel a kis kavics újabb társaságot kapott. Az új társaság nagyon izgalmas volt: nyomtatott és kézzel írt papír cetlik gyülekeztek, papír lapok, amik összegyűrődtek, elmentek és vissza jöttek, ki cserélődtek, kisimultak, bővültek és fogytak.

Egy lázas agy szüleményei lehettek. A kis kavics figyelte a változásokat, én figyeltem a kis kavicsot. Néha meg mernék rá esküdni, hogy amikor csak bámultam bele a hosszú téli éjszakákba a kis kavics rosszallóan nézett rám; mikor a papírok meggyűrődtek, akkor még ingatta is a fejét. Mikor jó napom volt, mikor a papírok gyülekeztek és a tartalmuk bővült, akkor pedig esküszöm, mosolygott a kővé dermedt arca szegletében.

A kis kavics azóta is ott van az asztalomon. Inspirál, hogy ha nem is mindig de foglalkozzak valamivel, melyről először csak halvány fogalmam volt, később akaratlanul is látomássá, majd álommá terebélyesedett, és végül talán mint elképzelés ölt testet.