Álmomban író vagyok.

Megírom jó és rossz élményeimet, régi és új szerelmeimet, álmaimat és fantáziáimat. "Micsoda sztori megint"-mondják nekem, én meg csak firkálom a jegyzettömböm tele, vagy a laptopomat ütögetem, ömlenek a mondatok, a fejezetek, a regények és novellák.

Felolvasóestekre járok, borzalmas kopogásnak érezve minden mondatomat, remeg a kezem, ketté akarom tépni a legfrissebb könyvemet, de a tömeg ámulva issza minden szavamat, minden mondatomat, mely nem is jó, de türtőztetem magam.

Aztán lenne egy fogadás, a tiszteletemre, ahol megengedhetem magamnak, hogy maró gúnnyal csúfoljak mindenkit, aki nem érti az írásaimat, mindezt oly magas fokon, hogy szinte mindenki dicséretnek veszi. Mindenki megbocsátaná nekem, hogy nem tudok öltözni, sőt egyenesen divatosnak mondanának egyesek, persze ők sem értenek hozzá, de engem nem érdekel. Minden ilyenen lenne egy ifjú újonc, aki a kezembe nyomna valami nagyon siker gyanús könyvet, ami olyan rossz lenne, hogy az első lap után hányingerem lenne. Mondanék még néhány üres frázisokkal túlterhelt mondatot és lelépnék, mindenkiben azt a lenyomatot hagyva, hogy milyen okos vagyok.

De még sem hiányoznék senkinek, mert általában az embernek nem hiányzik az, aki csak látszólag is okosabb náluk. De az ünnepekre eljönnek, mert olyan trendi vagyok.

Pedig csak szavakat firkálok össze-vissza...