Kezdetben volt az Ige és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, a létrejött. Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.

János evangéliuma 1, 1-5

Advent. Semmihez sem hasonlítható, ha mégis kellene, akkor olyasmi érzés, mint a hideg, fagyott téli sötétben feltűnő gyertyafény, melynek fénye és bűvköre melegen takar.

Az adventnek a reményről kell szólnia. Arról hogy a remény gyertyalángja ragyog fel mindenkinek, akinek nem jutott otthon. A remény, hogy bármily küzdelmes is volt a mögöttünk álló esztendő, a jövő több lehetőséget ad nekünk, mint amennyit elvesztünk. A remény, hogy meleghez jutunk a hideg télben, a remény, hogy megmarad az otthonunk, vagy hogy otthonra találunk.

Az advent az alázatról szól. Egy kicsit abbahagyjuk a lökdösődést, egy kicsit félreállunk. Egy kicsit jobban odafigyelünk a többiekre és nem magunkat toljuk a középpontba. Arról szól, hogy észrevesszük azokat, akik minket körülvesznek, a hajléktalant az oszlop tövében, a didergőket, és azokat a családokat, akiknek holnap talán nem lesz mit enni. Vegyük észre azokat akikkel elbánt az élet, és most egy kicsit, pár napra, pár hétre tegyük félre a saját érdekeinket és szélmalom harcainkat, lökdösődéseinket és kardoskodásainkat. Az advent nem rólunk hanem a másik emberről szól.

Az adventi csendről, mely megaláz és közelebb hozza a másik embert hozzád.

Estére annyira feltudok pörögni, hogy hiába vagyok álmos - majd le ragad a szemem - de egyszerűen képtelen vagyok aludni. Napok óta mint egy holdkóros járok, de pörgök mint egy búgócsiga, és mindenféle (hülyeségeket?) dolgokat találok ki, melyeknek néha mintha értelme is lenne (csak egy egészen kicsi...).

S miközben rengeteg dologgal foglalkozom, sajnálom azt a másik rengeteg dolgot, amivel foglalkozhatnék, ha kétszer ennyi időm lenne, mint most, de hát egy nap nekem is csak 24 órából és egy éjszakából áll:)

A hétvége tiszteletére pedig első nap az új helyen. (DE miért pont pénteken?)

Néha úgy irigylem az egyszerű embereket. Azokat akik letudják redukálni a szivárványt feketére és fehérre, az életet igenekre és nemekre, az embereket jókra és rosszakra, Jókai-i jellemű hősökre. Az életük olyanná lesz, mint egy filléres regény rosszul megírt gyenge hőse, két ecsetvonás az egész, ezer oldal hosszan elbeszélve.

Én meg csak nézem, hogy ezek az egyszerű igen-nem, fekete-fehér emberek miken tudnak problémázni, és veszik a fáradtságot, hogy mindent leredukálva veszekedjenek olyasmin, amihez nem értenek, ami jóval összetettebb az igen-nemeknél, a fehérnél és feketénél.

És igen-nem emberek körül vesznek minket. ÉS nem érdekli őket, hogy ha kinéznének végre az ablakon rájönnének, hogy a fekete és a fehér igen csak ritka párosítás, mert először is ott a szürke, de egy kicsit távolabb ott a fűzöld, az őszi levél-sárga, sőt vörös és az erdő barnája.

És vannak igenek és nemek és kimondatlan igenek és a nemek, és a "talán"-ok, és ha-k, rengeteg árnyalat, melyet az emberek tömegesen kerülnek. Az autisták nem tudják megérteni az árnyalatokat, az emberek nem akarják megérteni, miért? Miért nem vesszük a fáradtságot kicsi agyunk használatára, megnézve az átmeneteket, megtalálva a mindenkinek jót, a közöset, a kombinációt. Megtalálva az erdőt, mely itt van az ablak előtt.

Hű, de költői voltam.

Csak nézem, ahogy behunyta a szemét, és szuszog, finoman szorongatva a kezem, néha elmosolyodva, mikor végigsimogatom. Csendben szuszog, édeseket álmodva, igen ez az, erre vártam, mondja valami bennem, vagy valaki, nem érdekel hogy ki; csak az érzés a lényeg, hogy szuszog itt a csendben, a szombati hajnalban, és a kezemet szorítja; leírhatatlanul jó.

És mégis le akarom írni, alig hallhatóan csendben magam elé suttogva, mintegy magamnak, mégis hangosan, kiabálva, ki akarom ordítani, hogy milyen jó és hogy jó és szép, pedig csak szuszog és fogja a kezemet és néha mosolyog egy kicsit, álmában.  Magamhoz akarom ölelni és elakarom engedni, mert szép és aranyos és szabad, de ő nekem kell és csak olyan jó, és jó...

Szombat reggel van.

A legtöbb országban amikor bevezették a számítógépeket a bürokrácia egyszerre felgyorsult és kisebb lett - legalább látszólag. Egyetlen hely van az egész hétmilliárdos bolygónkon, ahol ennek egyenesen az ellenkezője történt: Magyarország.

Vegyük az egyik legegyszerűbb esetet: az egyetemi beiratkozást.

Valamikor még az ős-hős korban ez a legegyszerűbb volt: kitöltöttél egy formanyomtatványt, amiben megerősítetted, hogy továbbra is ott akarsz tanulni, vagyis eszed ágában sincs meggondolni magadat és odaadtad az ügyintézőnek és az indexedbe bevezetted a tárgyakat melyeket tanulni akartál, vagy legalábbis tanulnod kellett (volna).

Aztán bejött a kredites rendszer, ami annyival bonyolultabbá tette ezt az egészet, hogy ellenőrizni kellett, hogy az előfeltételeid megvannak-e. Ekkor előugrottak ez egyik egyetemországi törzs tagjai, hogy ez kézzel hosszadalmas és rávették az egyetemi egyesült törzsek választott királyát, hogy paktáljon le egy varázslóval, hogy az ő dolguk könnyebb legyen.

Le is paktált, de a varázsló gonosz volt és egyetem népeire sok aranyért szörnyet szabadított kapzsiságból, ezt nevezték Neptunnak. Az Egyetem megrontója lett ez a s szörny, mely mindent összekavart, mindent megnehezített. Az ügyintézőknek egyeztetnie kell az indexet a Neptunnal, a Neptun okoskodik a beiratkozáskor, a tárgyfelvételkor, Ő mindent jobban tud, még a királynál is, adóztat, keresztbe áll és akadályoz.

A deákok pedig, mint megannyi Sárkányölő (pontosabban Neptun-ölő) küszködik tovább hogy évek múltán meggyőzve más törzsbelieket a Szent Grálhoz érjen, ami egy papír állítólag, melyre azt írják arany betűkkel: Diploma.

Ennyi volt mese volt, ha nem hiszed nem baj, én sem láttam még ilyet.

A "nem tudom" a legőszintébb válasz, amit adhatott.

(Ugye nem érted?)

A történelemből látszik, hogy a tudomány és technika fejlődését megállítani nem lehet. Természeténél fogva fejlődik, ahogy az ember belé programozott kíváncsiságát kiélve mind többet és többet tud meg a világról.

Ez a legnagyobb hibája az intézményesített vallás azon formájának, amikor egy, bagy több személy tanai után mégy: elfelejtesz gondolkodni, elfelejted megélni a hitedet. Végeredményben felcseréled a személyes tiszta hited tökéletlen megélését más ember hitből származó tökéletlen gondolatainak minél tökéletesebb megélésével. Hited pótolod hagyománnyal és más ember gondolataival.

A vallás tere a személyes hited megélésének, de nem fordítva: hited nem lehet tere egy vallásnak, mert a hit nagyobb és személyesebb a vallás leírt és elfogadott dogmatikájánál. Praktikusan hited mindig melletted van, akkor is mikor a dogmatikád cserben hagy.

Cselekedj hát hited szerint.

Belső működésem egyre jobban hajt arra, hogy ismét és újra, és jobban beszálljak az SDG működésébe. Nem tiltakozom (magam ellen) látványosan, tulajdonképpen hajlok is rá.

Tulajdonképpen miért ne? Rengeteg okot tudnék és kifogást felsorakoztatni. Ugyanakkor vonz a kihívás lehetősége, vonz az, hogy valami értelmeset és adott esetben látványosat lehetne csinálni. (De hát most is látványosat csinálok. Akkor?)

Az egész olyan mint egy sakkjátszma magam ellen: tízből nyolcszor megverem magam, de a maradékban én győzök.

És miközben töprengek, egyre többször azt találom, hogy nem azon gondolkodom, hogy elvállaljam-e hanem hogy mit kellene csinálni, mikor elvállalom.

De még mindig ott a nagy kérdés: hogy illeszthető be ez a projekt a többi közé, mégis mennyi időm marad rá, nem fog-e valaminek a rovására menni látványosan? (Ugyan, az SDG miatt ugyan nem maradsz le semmiről, de mennyit nyerhetsz!)

Várom a válaszaimat, csinálom a terveimet, még adok magamnak egy hetet. Maximum.

Ültünk az kolesz előtt. Beszélgettünk.

Mindenféle szóba került, pedig az elején csak az informatika volt a közös alap. De az informatika mindenütt jelen van...

Nevetett.

Az agyam lázasan dolgozott, hogy összerakja. Sikerült.

Működött.

A nap lassan lefele sétált, mikor felálltunk a padról.

Miért nem lehet mindent kidobni?

A problémák nagyobbrészt a régi, konvencionális dolgokból következnek, de nem lehet mindent csak úgy kidobni, mert a régivel alapvetően érték, és nincs is vele semmi gond.

Szóval az új, egyszerűbb, és elegánsabb, de megvalósítása több munkába kerül, mint a bonyolultabbé.

Pedig az új lesz, mert nem érezném jól magam a régiben.

Jó visszaülök a kódhoz, csak a lustaság ordibált ki belőlem.

Hej, debonyolultazélet.

Legkínosabb az egészben, hogy várni kell. Erre nincs recept, ezt bizony ki kell várni. Az agyamban belül, tudom, viharos gyorsasággal szűrődik át minden, kapcsolódásokat és ötleteket keresve. Egyszerre majd kiköpi magából a megoldást, de addig a kínos csönddel kell beérnem.

(És a hajnali szédelgéssel, a nem alvás szépségével, ... beautiful geek night)

Az elmúlt napokban érdekes kísérletet végeztettem magammal: félig kényszerűségből, félig szabad akaratból (mármint a szabad akarat az volt, hogy megfoltozom én, a kopott okuláré hiányosságait, vagy szakemberre bízom, és akkor szép is lesz és tart is legalább addig, míg újat nem kapok) "eldobtam" a szemüvegemet.

Az első hatás döbbenetes. Látok! Ugyan nem az igazi, de mindenhez egy kicsit közelebb hajolva simán látok mindent. Nem tévesztem el a buszokat sem, és még az emberek is eljutnak a tudatomig, igaz, mintha minden és mindenki egy kicsit messzebb lenne. A távolság legyőzhető, hirdettem mindig, és egy lépéssel, majd kettővel és hárommal közelebb lépve, majd közelebb hajolva, de működött.

Aztán a nap végén a későéji sötétségben jöttek először a problémák. mintha elvesztettem volna a tájékozódás képességét. Hát persze! Nem látok! Vagyis igen, de a fények és a foltok nem állnak össze alakokká és tárgyakká, utakká, és járművekké, esetleg házakká és lépcsőkké, hanem mint a gyermekkorom ügyetlen vízfestékes képei, összefolytak, de alakot nem öltöttek. Mintha szellemek közt mentem volna haza, igazából jobban féltem, mint az S. lányok. Pedig nem szokásom.

Másnapra a három lépés is kevés volt. A laptopomba is bele kellett bújnom, olyan kényelmetlenül, hogy még filmet nézni is kényelmetlen volt. A hangok olyanná váltak, mintha a messze végtelenből jönnének, és tényleg. A foltok beszéltek hozzám, én viszont nem szeretek foltokkal társalogni. Estére olyan lett, mintha egész nap egy körhintán utaztam volna.

Szerencsére harmadnap visszakaptam a látásomat: barátaimat és ismerőseimet, az otthonomat és a szobám túlsó falát, laptopom képernyőjét, a közlekedés biztonságát és a magabiztosságomat. Eltűntek a szellemek, és az elmúlt két nap is bevonult a rémálmok emlékei közé.

Álmomban író vagyok.

Megírom jó és rossz élményeimet, régi és új szerelmeimet, álmaimat és fantáziáimat. "Micsoda sztori megint"-mondják nekem, én meg csak firkálom a jegyzettömböm tele, vagy a laptopomat ütögetem, ömlenek a mondatok, a fejezetek, a regények és novellák.

Felolvasóestekre járok, borzalmas kopogásnak érezve minden mondatomat, remeg a kezem, ketté akarom tépni a legfrissebb könyvemet, de a tömeg ámulva issza minden szavamat, minden mondatomat, mely nem is jó, de türtőztetem magam.

Aztán lenne egy fogadás, a tiszteletemre, ahol megengedhetem magamnak, hogy maró gúnnyal csúfoljak mindenkit, aki nem érti az írásaimat, mindezt oly magas fokon, hogy szinte mindenki dicséretnek veszi. Mindenki megbocsátaná nekem, hogy nem tudok öltözni, sőt egyenesen divatosnak mondanának egyesek, persze ők sem értenek hozzá, de engem nem érdekel. Minden ilyenen lenne egy ifjú újonc, aki a kezembe nyomna valami nagyon siker gyanús könyvet, ami olyan rossz lenne, hogy az első lap után hányingerem lenne. Mondanék még néhány üres frázisokkal túlterhelt mondatot és lelépnék, mindenkiben azt a lenyomatot hagyva, hogy milyen okos vagyok.

De még sem hiányoznék senkinek, mert általában az embernek nem hiányzik az, aki csak látszólag is okosabb náluk. De az ünnepekre eljönnek, mert olyan trendi vagyok.

Pedig csak szavakat firkálok össze-vissza...

Éreztem, hogy nem lett volna szabad tegnap este sütizés közben megjegyezni, hogy most kialszom magam, mert juszt se. Fél öt van és kukorékolok, mint egy kakas. Napközben meg olyan fáradt leszek, mint akit kimostak, ledaráltak és kidobtak. Hiába, nem is én lennék, ha másképp lenne.

Meglepő, hogy bár a nap végére rendszerint mozdulni sem tudok a fárradtságtól, aludni mégsem tudok. Tegnapelőtt sétáltam, ma egyszerűen hosszú napom volt, az álom mégis messze elkerül.

Csak tudnám, ki álmodik helyettem?

Nem mindig találjuk meg a hibák valós okát, nem mindig tesszük fel a helyes kérdéseket. nem mindig azokat okoljuk akiket kellene. főként nem azokkal veszekszünk akikkel kellene.

Van amikor villámhárítónak használunk személyeket, jellemzően hozzánk közelállókat, akiksemmiről sem tehetnek. megbántjuk őket akaratlan.

Emberi természet. mondhatnánk. hibás, pontatlan, tökéletlen magyarázat ez. zaklatottságunk nem mentesít az okok felderítésének kötelezettsége alól, a miértek maradnak. csak annyit érünk el vele, hogy eggyel több, ami nyomja a lelkünket.

Fontos felismerni az ilyen magába záródó, öngerjesztő folyamatot. Mi magunk is tudunk tenni ellene, illetve az embertársunkat menthetjük meg valami sokkal nehezebbtől, ha finoman szembesítjük, rákérdezünk. Önvizsgálat fájdalmas, de ebből a helyzetből csak ez a nehéz út vezet vissza. jó ha ilyenkor van valaki mellettünk, akire számíthatunk, akiben hiszünk. Bár ez nagyon nehéz, érdemes vele megbírkózni.

És most alkalmazzuk a hallotakat a saját életünkre...

Márpediglen a programozókról azt kell tudni, hogy alapvetően nárcisztikus lények. Zseniálisak, de ugyanakkor annyira érzékenyek mint a mimózák, de csak a számítógpüknek mutatják ki. Legtöbbször.

Írok egy programot. Egy kellemes kis rendszeret, mindenféle okos kis szolgáltatással. Írok és egyszerre elakadtam. Nem először, nem is utoljára. pár napig pihentetni kell ilyenkor a projeltet és nem lesz semmi baj. a legnagyobb baj, ha ilyenkor mutatod meg valakinek. beszéd közben ugyan rájöhetsz a hibádra, de a diganozis mindenképpen az hogy az egész rendszered hibás, és kikell dobni az utolsó sor kódot is belőle.

A programozók zseniálisak. ilyenkor mégis ugyérezzük, hogy le kell innunk magunkat. mivel ez nálam nem jöhet szóba, másképp ütüm ki magam. mondjuk, hogy hajnalig sétálok a viharban.

Tegnap is. amikor a lelkészség közepén lévő "kerekasztal" mellett jövök rá, G. mellett, hogy hibás a kód, rögtön úgyéreztem, hogy csak valami minimális "nem alázkodunk meg itt ennyire, majd otthon" érzés tart vissza, hogy ott helyben addig nyomogassam a delete gombot, amíg a forrásból van valami a gépemen. minden bájtot ki akartam írtani.

Szerencsére tegnap vihar volt. szép nagy vihar. elmentem sétálni, megáztam, bőrig, de mire hazaégtem, már a telihold világított meg, s mikor az ágyba dőltem lerúgva magamról a vizes cuccaim, már úgyéreztem, csak ez a kis meleg kell, nem érdekell a program.

Reggel úgyis kijavítom és sebészi pontossággal folytatom a munkát.

Van olyan amikor már egyszerűen túl sok az ötleted, és saját magadat zsibbasztod le. sajnos a legnagyobb gond, hogy ez elől el sem lehet menekülni.

túl kreatív vagyok ma.