Belső működésem egyre jobban hajt arra, hogy ismét és újra, és jobban beszálljak az SDG működésébe. Nem tiltakozom (magam ellen) látványosan, tulajdonképpen hajlok is rá.

Tulajdonképpen miért ne? Rengeteg okot tudnék és kifogást felsorakoztatni. Ugyanakkor vonz a kihívás lehetősége, vonz az, hogy valami értelmeset és adott esetben látványosat lehetne csinálni. (De hát most is látványosat csinálok. Akkor?)

Az egész olyan mint egy sakkjátszma magam ellen: tízből nyolcszor megverem magam, de a maradékban én győzök.

És miközben töprengek, egyre többször azt találom, hogy nem azon gondolkodom, hogy elvállaljam-e hanem hogy mit kellene csinálni, mikor elvállalom.

De még mindig ott a nagy kérdés: hogy illeszthető be ez a projekt a többi közé, mégis mennyi időm marad rá, nem fog-e valaminek a rovására menni látványosan? (Ugyan, az SDG miatt ugyan nem maradsz le semmiről, de mennyit nyerhetsz!)

Várom a válaszaimat, csinálom a terveimet, még adok magamnak egy hetet. Maximum.

Ülönk a főiskola dísztermében. Agyam régi, de még aktuális kérdésekre keresi a választ, álmosan, lustán. Egyszerre K. Péter emelkedik szólásra, aki a seniorokat is feladot oszt. Megteheti, senior. De én is az vagyok! - villan át rajtam, pont abban a pillanatban, mikor Peti megemlíti, hogy vegyem át, vagy szálljak be az SDG honlapjának gondozásába.

Döbbenet.

Valamikor nagyon régen egyszer megszabtam a honlap kinézetét. De akkor Lévays voltam, gondtalan gimis. És nagyon régen volt. Akkor én jelentkeztem a feladatra, ma ő(k) kért(ek) meg rá, de akkor is...

"A kör bezáródik." - gondoltam, de nem mondtam sem igent, sem nemet. Egyenlőre sok programozási feladatom van, talán túl sok is gondolom, de be kell vallanom, hogy már hazafelé is forgattam magamban, hogy mi legyen, és nem egyszer kaptam magamat azon, hogy jajj mit hova tennék, mit hova terveznék...

Peti, ha ezt olvasod, akkor nem mondtam még igent.