Az elmúlt napokban érdekes kísérletet végeztettem magammal: félig kényszerűségből, félig szabad akaratból (mármint a szabad akarat az volt, hogy megfoltozom én, a kopott okuláré hiányosságait, vagy szakemberre bízom, és akkor szép is lesz és tart is legalább addig, míg újat nem kapok) "eldobtam" a szemüvegemet.

Az első hatás döbbenetes. Látok! Ugyan nem az igazi, de mindenhez egy kicsit közelebb hajolva simán látok mindent. Nem tévesztem el a buszokat sem, és még az emberek is eljutnak a tudatomig, igaz, mintha minden és mindenki egy kicsit messzebb lenne. A távolság legyőzhető, hirdettem mindig, és egy lépéssel, majd kettővel és hárommal közelebb lépve, majd közelebb hajolva, de működött.

Aztán a nap végén a későéji sötétségben jöttek először a problémák. mintha elvesztettem volna a tájékozódás képességét. Hát persze! Nem látok! Vagyis igen, de a fények és a foltok nem állnak össze alakokká és tárgyakká, utakká, és járművekké, esetleg házakká és lépcsőkké, hanem mint a gyermekkorom ügyetlen vízfestékes képei, összefolytak, de alakot nem öltöttek. Mintha szellemek közt mentem volna haza, igazából jobban féltem, mint az S. lányok. Pedig nem szokásom.

Másnapra a három lépés is kevés volt. A laptopomba is bele kellett bújnom, olyan kényelmetlenül, hogy még filmet nézni is kényelmetlen volt. A hangok olyanná váltak, mintha a messze végtelenből jönnének, és tényleg. A foltok beszéltek hozzám, én viszont nem szeretek foltokkal társalogni. Estére olyan lett, mintha egész nap egy körhintán utaztam volna.

Szerencsére harmadnap visszakaptam a látásomat: barátaimat és ismerőseimet, az otthonomat és a szobám túlsó falát, laptopom képernyőjét, a közlekedés biztonságát és a magabiztosságomat. Eltűntek a szellemek, és az elmúlt két nap is bevonult a rémálmok emlékei közé.