Néha úgy irigylem az egyszerű embereket. Azokat akik letudják redukálni a szivárványt feketére és fehérre, az életet igenekre és nemekre, az embereket jókra és rosszakra, Jókai-i jellemű hősökre. Az életük olyanná lesz, mint egy filléres regény rosszul megírt gyenge hőse, két ecsetvonás az egész, ezer oldal hosszan elbeszélve.

Én meg csak nézem, hogy ezek az egyszerű igen-nem, fekete-fehér emberek miken tudnak problémázni, és veszik a fáradtságot, hogy mindent leredukálva veszekedjenek olyasmin, amihez nem értenek, ami jóval összetettebb az igen-nemeknél, a fehérnél és feketénél.

És igen-nem emberek körül vesznek minket. ÉS nem érdekli őket, hogy ha kinéznének végre az ablakon rájönnének, hogy a fekete és a fehér igen csak ritka párosítás, mert először is ott a szürke, de egy kicsit távolabb ott a fűzöld, az őszi levél-sárga, sőt vörös és az erdő barnája.

És vannak igenek és nemek és kimondatlan igenek és a nemek, és a "talán"-ok, és ha-k, rengeteg árnyalat, melyet az emberek tömegesen kerülnek. Az autisták nem tudják megérteni az árnyalatokat, az emberek nem akarják megérteni, miért? Miért nem vesszük a fáradtságot kicsi agyunk használatára, megnézve az átmeneteket, megtalálva a mindenkinek jót, a közöset, a kombinációt. Megtalálva az erdőt, mely itt van az ablak előtt.

Hű, de költői voltam.