Végre vannak, akik nem csak pulpitusról szavakkal, hanem tettekkel is hajlandók a harcolni nemzetünkre fogát fenő rém ellen, nevezzük nevén: Budapesti Olimpia.

Furcsa kis ország vagyunk mi: gy ember eldönti, hogy legyen Budapesti Olimpia, kétmilliónak megadatik, hogy szavazzon róla, pedig az egész országot magával rántja a pusztulásba, romlásba és államcsődbe egy ilyen intézmény. Nem csak arról van szó, hogy Budapest tele lesz lassan rohadó betoncsontvázakkal, hanem arról hogy a vidéken élőknek hány száz évig kell fizetni ezt a semmire sem jó fényűzést.

Mert az olimpia rendezésre nem való másra, mint annak bizonyítására, hogy a rendező olyan gazdag, hogy meghívja a fél világot egy hónapig tartó lakomára. 

Mióta élek nem volt még olyan olimpia, ami pénzügyileg, kulturálisan vagy akár csak turisztikailag megérte volna.

Legfeljebb nem volt annyira ráfizetéses. A britek már csak értenek valamicskét a pénzhez, és tény hogy nem lopták el a költségvetés kétharmadát, de így is inkább a nullszaladóra mentek rá, és igyekeztek mindent a legolcsóbban megcsinálni: elbontható stadionokat terveztek és inkább városrészeket újítottak meg és mintegy mellesleg rendeztek egy olimpiát.

De az egy szem Londoni olimpián kívül csak arról lehet képeket mutatni, ahogy az egy hónapos rendezvény kedvéért felhúzott csodák szép lassan korrodálnak.

Ezért örülök annak, hogy végre vannak, akik nem csak szavak szintjén tiltakoznak e nemzetünket veszélyeztető szabad rablás ellen, hanem tettekkel. Egy népszavazással. A Momentum Mozgalom tette akkor is lelkesítő, ha igazságtalannak tartom, hogy kétmillió budapesti döntheti el nemzetünk sorsát.

Ennél már csak az az idegesítőbb, amikor 199 ember "szavazgat" a patkóban, s mi itt kint, 10 millióan szívunk miatta.

Farkasordító hideg jön, minden média ezzel van tele. Nekem mindegy, most még a meleg szobában ülök, és talán ezt a hideget még itt fogom tölteni - de tisztában vagyok vele, hogy ma itt a Kárpátok ölelésében semmire sincs garancia. Csak egy rossz hitel, egy hirtelen jött munkanélküliség, egy betegség kell és mindjárt kint vagyok az utcán.

Dermedten állok a buszmegállóban. A nadrágom semmi perc alatt kihűlt a metsző, hideg szélben. Türelmetlenkedek, pedig legfeljebb 10 percet kell várnom a nappali hidegben míg jön a busz.

Pár méterre tőlem a fickó már nem ilyen szerencsés. Évek óta kint van az utcán, vele vajon mi lesz ebben a hidegben?

Mínusz huszonnégy fok, ismétlem magamban. 2015-ben a regisztrált hajléktalanok száma rendszerváltozáskori szám négyszeresére emelkedett, majd 12 ezeret mutatott - és mennyien vannak a regisztrálatlanok, senki sem tudja. Ma Magyarországon nincs pontos szám, hogy hány polgártársunk él fedél nélkül, az utcán. Nem csoda, hisz Magyarország gazdagságát mindig is a leggazdagabbakkal mérték, sosem a szegényekkel. Talán ez a magyarázata az is, hogy én sehol sem találom a jobban teljesítő Magyarországot.

Pedig nem lenne nehéz, még a Századvég is elintézhetné pár százmillióért: ki kell menni és megszámolni az embereket a bokrokban, a kapualjakban, az aluljárókban. Már ha észreveszik őket.

Mert ma Magyarországon szociális vakság van a döntéshozóktól a végrehajtókig mindenütt: a gazadagok nem látják a szegényeket - mert nem férnek össze a jobban teljesítő Magyarországgal.

FIGYELJÜNK EGYMÁSRA!

Hát legalább most észrevehetnénk őket. Ha veszel nekik egy meleg teát - nem sok, százhúsz forint - már megmentettél egyet. Ha van egy fölös pléded, egy kabátod, ami csak áll a szekrényben... Tudom, karácsonyra meg elajándékoztad a jótékonysági keretet, de a hideg úgy látszik nem várja meg a következő adományozó időszakot.

Hol is tartunk ma? A demokratikus oldalon kik adhatnak reményt? Hogyan kerülhettek elő amatőr politikusok a civilek tengeréből? És hol van a „szakma”? Hol vannak hiteles pártokban nevelkedett politikusok?

Ma Magyarországon bő két évtizedben lejáratódott politikai "elit" van, mely szitokszóvá tette a politikus szót. Nincsen közöttük hiteles, nagy formátumú államférfi/nő, bezzeg akad néhány hatalomtechnikus, változó létszámú vakhitű szavazótáborral. Adott egy állítólag keresztény és demokrata hatalmat birtokló zártkörű (részvény)társaság, amely se nem keresztény, se nem demokrata – legalábbis a civil erkölcsök szerint nem az. Magukhoz ragadták a hatalmat, és erősen kétséges, demokratikus választásban legyőzhetőek-e belátható időn belül. Megosztásban remekelnek, országrombolásban szintén.

Csoda-e, ha a civil társadalomból kitűnik egy-egy hős, aki nyilvánvalóan saját egzisztenciáját feláldozza, és egy ideig szűz is amíg akik megkívánták, sikeresen le nem (karakter)gyilkolják. Akadnak közöttük öngyilkos természetűek is.

Vajon mi a jobb? A jelenlegi maffia-szerű csoport hatalomban tartása, esetleg váltás az amatőrnek beállított „hősök és szüzek” segítségével? Milyen megoldás van még a jelenlegi helyzetre? Lehetséges az is, hogy egyszer csak elege lesz a tömegeknek és forradalmat csinál? És az hogyan kontrollálható?

Azt gondolom, hogy a hatalom intézményeiben, amelyek valójában működtetik az államot, kell lennie sok-sok olyan szakembernek, akikre rábízható a civil értékek szerinti működtetés, amely –úgy tűnik– az elmúlt másfél évtizedben egyre inkább hiánycikké vált a többségükben a gyors meggazdagodást előnyben részesítő szolgáink –miniszterek, államtitkárok, országgyűlési képviselők, stb.– között.

Pártjaink nem voltak képesek megújulásra. Manipulálják a választóikat, közöttük a kontraszelekció dívik. Miért ne lehetne lottóötösünk? Csak ki kellene hozzá tölteni végre legalább egy szelvényt!

Azt mondod: hol a baloldal? Nos remélem az LMP heti szereplése után azt is megkérdezed: hol a jobb oldal? Mikor vált a politika párás, nyálkás undorító mocsárrá, ahol senki nem felel semmiért, csak azért, hogy a hatalmát minél több dologra kiterjessze?

Nézz magadba: miként az amerikaiak bevették a csillagos sávos lobogóba tekert hülyeséget, amint Trump csapata kínált nekik, úgy te is beveszel minden hülyeséget, amit hallasz a kormánypárttól, minden eszement populista baromságot, csak legyen szépen a nemzeti trikolórba csomagolva.

Mert nekünk ne diktáljon se Brüsszel, se Washington.

Akkor tán Moszkva?

Leszámítva, hogy ezek mind csak városok, azért a bőnyi rendőrgyilkosság után, amikor kiderült hogy a nemzeti radikálisainkat az orosz titkosszolgálat segíti, valahogy hiányoltam a Miniszterelnök szájából a "nekünk ne diktáljon Moszkva" monológot.

És az LMP most lepaktált ezzel a minden irányba forgó, elvtelen, populista zsebakarnokok amatőr színtársulatával. Végül is a politika erről szól, az alkukról nem?

Nem, ez az alku áráról szól: mit adunk és mit kapunk. Az LMP túl olcsón adta a bőrét, úgy érzem, gyanúsan olcsón.

Vagy az LMP ennyire hülye: sajátjainak állította be azokat, akiket valószínűleg maga Orbán Viktor is eleve jelölt volna saját magától. Vagyis jelenleg a semmiért tette oda magát a jobboldali demokratikus ellenzéket önmagában képviselő ökopárt. Pedig itt nagyot lehetett volna szakítani, ha egy kicsit bátrabbak, vagy okosabbak: az LMP antikorrupciós intézkedéseket szabhatta volna feltételül (nem idegen a párttól, lásd Hadházy), de Paks-2 szigorúbb és átláthatóbb intézését is kérhette volna - és itt a hangsúly a feltételes módé, mert a párt meg sem próbált ellentételezést kicsikarni.

Lehet, az ellentételezést nem is a pártnál, hanem a Schiffer és Schiffer ügyvédi irodánál kell keresni? Különösen akkor amikor az újságok minden képén ott van egy visszavonult ex-képviselő, aki kiégett, aki alig féléve visszaadta a mandátumát, lemondott a párt vezetéséről, mondván, hogy a mai magyar politika mérgező szar. Igaza volt: szar, pont az ilyenek miatt.

Volt egyszer egy ország valahol egy civilizált világ közepe táján. Népe azt gondolta, hogy a dolgok rendben mennek, az ország a helyén van és szorgalommal, kitartással mindig előrébb juthat.

Persze mindig voltak Titokországban elégedetlenkedők, akik mindenféle bajokról beszéltek, de ezek kívül estek az ország népének érdeklődésén. A nép azt gondolta, hogy vannak dolgok, amelyekre neki nincs ráhatása. Különben is vannak az országnak fizetett bölcsei, akik tudják, hogyan kell Titokországot kormányozni, tudják mit kell az embereknek mondani és azt is, mit kell eltitkolni. Azt is gondolták az emberek, hogy mindez olyan bonyolult dolog, amihez Ők – az egyszerű nép - nem érthetnek. Így aztán Titokországban nem beszéltek a múltról, nem beszéltek a fájdalmakról, és a régi sérelmekről sem.

Egyszer aztán jött egy Nagyhatalmú Vezér, aki megértette Titokország lakóinak gondolkodását. Rájött, hogy az ország népe (kényelemből vagy tán azért, mert sose mondták neki, hogy ez az ő ügye is?)  nem akar szembesülni a bajokkal, nem akar tudni problémákról, nem akar beleszólni a fizetett bölcsek dolgába. Ráadásul Nagyhatalmú nagyon jól beszélte Titokország népének nyelvét, ismerte ösztöneiket. Tudta, mikor, mit kell mondani, hogy csodálják őt, hogy higgyenek benne és azt is tudta, hogyan kell elhallgattatni azt a néhányat, aki hangoskodik. A Nagyhatalmú Vezető nem sajnálta a pénzt. A paripa és a fegyver már úgyis nála volt, hát beáldozott egy kis apanázst ide, megvásárolt egy kis földet ott, stadiont építettet ezzel és közvilágítást szereltetett azzal. Így épült lassan, de biztosan Titokország. Egyre nagyobb, egyre hatalmasabb lett.

A TITOK, terjeszkedni, növekedni kezdett. Behatolt az élet minden területére. Titkosították a Nemzeti Bank cégeinek gazdálkodását, a Paksi Erőmű beruházást, a kórházi fertőzések adatait, a TAO pénzeket, a Seuso-kincsek ügyét, de még a lehallgatott újságíró aktait és a bevándorlás miatt kialakult tömeges válsághelyzet okait is. És amikor mégis valami konfliktus adódhatott volna, akkor jöhetett az újabb titkosítás. Titkosították a közforgalmú vasúti járművek biztonságos üzemeltetésével közvetlenül összefüggő műszaki adatokat is, hogy ne zaklathassa fel az ország népét, hogy merre mennek a kisvasutak, vagy hogy életveszélyes-e a metró.

És a TITOK csak nőtt és terebélyesedett. Lassan behatolt az emberek életébe. Először csak a munkahelyeken találkoztak vele, de aztán megvetette lábát az otthonaikban is. A családi beszélgetéseket kezdte átszőni és valami sejtelmes köd jelent meg egyes asztalok fölött az ünnepi ebédeknél. Mindenki érezte: van, amiről nem jó beszélni!

Ám egyszer csak a TITOK elkezdett feszíteni. Minél nagyobb lett, annál vékonyabbá vált a burok, amely körülvette. Lassan átlátszóvá vált. Egyesek féltek, mi lesz, ha kipukkad? Mi marad utána? Mások azt gondolták, elviselhetetlen a feszülés és mindegy mi lesz utána, meg kell történnie.

De senkinek nem volt elég bátorsága, hogy Titokország alapját, a TITKOT megkérdőjelezze. A fizetett bölcsek nem akarják, hogy kidurranjon a burok és Titokország népe még ma sem gondolja úgy, hogy köze van ahhoz, hogy valójában mi történik vele.

Azt nézi, mi történik máshol, kritizálja más országok népeit, ellenséget lát és kétségbeesik, de még mindig nem gondolja, hogy lehetne másképp is…

De egyszer talán majd megjelenik a kis Ábel, hogy jól hallhatóan, többször egymás után megkérdezze Titokország népét: DE MIÉRT? DE MIÉRT? DE MIÉRT?

Bár a Tanítanék mozgalom június 11.-én még mozgósításra szólított fel, és pótvizsgára kötelezte a teljes kormányt és az oktatásért felelős EMMI tisztségviselőket is, az őszi nagy durranás elmaradt. Mintha a tanárok szép csendben beletörődnének a kormány szőtte sorsukba.

A gyerekek érdekében remélem nem így van.

A Tanítanék Mozgalom nem tökéletes, de egy valami elmondható: a többség tényleg a gyerekek érdekei miatt, az oktatás szabadsága miatt vesz részt benne. Meglátásom szerint pont ezért lépet ki Pukli, mert a mozgalom tagságának a többsége egyszerűen nem akar mást, mint szakmai érdekvédelmet, szakmai programot, szakmai vitát, függetlenül milyen színű az épp regnáló vezetés. A regnáló hatalmat kiszolgáló propaganda gépezet persze most feltöltődik, készül, majd az egész mozgalomra rásüti: ugye hogy megmondták előre ez csak a baloldal által lefizetett és fellázított tanárok szervezete, amiből egyszer majd kibújik a Gyurcsány Ferenc.

Könnyen megtehetik, hisz a Tanítanék nem csinálta meg a háziját: már rég le kellett volna tennie az asztalra egy olyan javaslatot, ami egységesen tárgyalja a tanárok elképzeléseit a jövendő közoktatásról. Ennek hiányában a Kormánynak csuklógyakorlat hőzöngő és lázadó tanároknak beállítani a kockásingeseket, s utána átlépni az egész mozgalom felett. Ha lenne javaslat, akkor sem várhatóak csodák, de lenne valami kemény, amit a Kormány fejéhez tudnak vágni. 

A Tanítanék Mozgalom hibáit jelzi, hogy most ősszel is csak annyit tudnak mondani, amit télen, tavasszal és nyáron: a hibákat sorolják, kissé immár hisztériásan, mint a kisgyerek, akire nem figyel oda a szülő. Valljuk be, ez már uncsi.

Remélem csak a Pukli-féle politikai ambíciók álltak egy ilyen Oktatási Fehér Könyv összeállítása előtt és a mozgalom nagyon gyorsan pótolja a hiányosságait. Más különben egy idő után senki nem fogja tudni, hogy tulajdonképp mit szeretne a mozgalom, de ami rosszabb, nem is fog érdekelni senkit.

Gyakorló pedagógusként egészen másban látom az oktatásügy problematikáját.

Régóta már nem az a legnagyobb gondunk, hogy melyik oldal állított össze jobb anyagot az oktatásügy rendbetételére, s nem is az, hogy az egyik oldal programját a másik valósítja meg. Sőt!

Direkt kívánatos volna számunkra a folyamatosság, melynek feltétele, hogy az oktatási program összeállítását felelős politikai döntés, valamennyi parlamenti párt közötti megegyezés, széleskörű szakmai és társadalmi egyeztetési folyamatok előzzék meg! Láttunk erre számtalan jó példát a világban, csak a döntéshozóink nem akarják meglátni ezeket a jó példákat a rendszerváltás óta – egyik oldalon sem!

Japánban már 1963-ban megfogalmazták: „Magát becsüli alá az a nemzet, amely nem a legjobbjait állítja a katedrára!” Ott a világháború után felismerték, hogy a gazdasági fejlődés motorja a minél jobban felkészült munkaerő. A japán példát folytatták az „ázsiai kistigrisek”, majd az írek. Írországban mindaddig probléma volt az oktatási rendszerrel, amíg a folyamatosan változó kormányok a hatalom birtokában állandóan újítani szándékoztak. Egy 20 évig tartó folyamatba nem lehet 4 évenként változásokat bevezetni – csak a változtatások és a hatalom demonstrálásának kedvéért. A hektikus „rángatás” eredményként a gazdaság padlóra került. Ismerős? Hol is tartunk mi most? Írországban a kiutat a pártok közötti egyezség hozta meg: minden párt kötelezettséget vállalt arra, hogy a közösen alkotott programot a hatalomra kerüléskor változatlanul viszi tovább. Eljutunk valaha idáig? El kell jutnunk idáig! Vállalnunk kell, hogy nemcsak rejtett átjárókat teremtünk a lövészárkok között mutyizási céllal, hanem bizonyos – mindannyiunk életét alapvetően befolyásoló kérdésekben, mint az oktatásügy, egészségügy, szociális szféra – átlátszó üveghidakat, közös tereket hozunk létre a közös jövőnk élhetővé tétele érdekében.

A lengyelek 12 évig dolgoztak az oktatási programjukon. A finnek hasonlóan sok időt szántak rá. Mindkét helyen a politikai elhatározást követően széleskörű egyeztetési folyamat indult be. A legkisebb településen dolgozó gyakorló pedagógusok véleményét is kikérték, s ma finn oktatási csodáról, a gazdaság fellendüléséről beszélünk. A lengyelek pedig rég leköröztek bennünket, pedig mi jobb kondíciókkal hagytuk ott a „legvidámabb barakk” státuszunkat.

Sokszor halljuk a kifogást – nincs erre 12 évünk! Könyörgöm, legyen! Hány évet tékozoltunk el így is a rendszerváltás óta?

Régóta – közel 30 éve – azon kellene dolgoznunk, hogyan lehet a jövő nemzedékét felkészíteni az élethosszig tartó tanulásra, a XXI. század kihívásaira? Ez nem új. Mi sem hallottunk a hatvanas és hetvenes években számítőgépről, mobiltelefonról vagy épp internetről! Nem létezett olyan tudomány, mint molekuláris biológia, nanotechnológia, biomechatronika. Mégis boldogulunk, mert rendelkezünk azokkal jártasságokkal, készségekkel - megfelelő szövegértéssel, matematikai logikával - amivel alkalmazkodni tudunk a körülöttünk zajló folyamatos változásokhoz. A tanítványainknak, gyermekeinknek, unkáinknak is ilyen használható tudást szeretnénk biztosítani, de az a jelenlegi oktatási rendszerben egyszerűen lehetetlen! Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a jobb, vagy a baloldal programja az, ami végveszélybe sodorja a gyermekeink jövőjét, s ezzel mindannyiunk jövőjét!

A kívánatos társadalmi konszenzus, a pártok feletti össz-megegyezés a jelenlegi hatalom politikai döntésén múlik. Nekik kell az egyeztető folyamatokat kezdeményezniük a pártok és az oktatásügy valamennyi érintettje között.

Amennyiben ezt nem lehet velük beláttatni – menniük kell!

“Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.” (Mahatma Gandhi)

Ezeken a mondatokon rágódom egész nap. Olyan nehéz. Olyan nehéz megőrizni a nyugalmat. Nehéz, mert nem csak azt látom, hogy egyesek hazudnak, hogy visszaélnek a hatalommal, vagy a képzelt hatalmukkal, hogy megfélemlítenek, becsapnak, megaláznak másokat. Nem csak azt látom, hogy tétova, kusza ötletektől vezérelve lehetetlen hathatósan fellépni a vélt vagy valós igazságunk érdekében. Nem csak azt látom, hogy eszköztelenek vagyunk.

Azt is látom, hogy milyen sok mélyről jövő indulat van bennünk, emberekben. Azt látom, hogy a saját félelmeink, szorongásaink félelmetes erővel törnek elő és ártanak az embereknek, a gyerekeinknek, az ártatlanoknak, akik nem tehetnek a mi bajainkról.

Látom, hogy végtelenül frusztráltak vagyunk. Mindenki másért, de mindenki eléggé ahhoz, hogy sokkal érzékenyebb és feszültebb legyen, mint „békeidőben”.

És a frusztráció agressziót szül. És egy idő után már mindegy, hogy mit gondoltunk arról, hogy mi a valóság. Előbb-utóbb teret nyer, utat tör magának az indulat.

Először csak hangosabban szólunk, utána „leordítjuk valakinek a fejét” - mindegy ki az -, aki éppen a közelben van. És közben ökölbe szorul a kezünk és végül ütünk. Tettlegesen vagy verbálisan, az már szinte mindegy. A cselekvés a lényeg. A bennünk lévő feszültség utat tör magának, és akit ér, azt találja el…

Hetek óta mást sem hallunk, látunk, olvasunk, mint gyűlölettől fröcskölő propagandát. Féligazságokból egymás mellé rakott félmondatokat, amelyek azt sugallják, hogy a két féligazságnak köze van egymáshoz és ez valami félelmetes veszedelmet vetít a jövőbe.

Hetek óta meddő viták hangzanak el arról, hogy mikor cselekszünk helyesen és mekkora felelősségünk van. Sulykolják belénk, hogy valami hihetetlen történelmi veszedelem szélén állunk és a veszély megoldása csak az én és a Te szavazatodon múlik.

És ha nem éreznénk eléggé ezt a veszedelmet, akkor közelebb hozzák hozzánk. Felerősítenek történeteket, amelyek nagyon sajnálatosak, de közben azzal manipulálnak, hogy bizonytalanságban tartanak és sokféleképpen értelmezhető mondatok hangzanak el illetékesek szájából. Vegyi katasztrófát szimulálnak, kilakoltatással fenyegetnek, semmi nem számít. Csak érezd a zsigereidben a veszedelmet!

És mi észre sem vesszük, és megfeleltünk az alattomosan sugallt elvárásnak… Lépten-nyomon gyanakodunk, mert váratlan helyzetekre kell felkészülnünk. Figyelünk, résen vagyunk, hiszen bármikor támadhat a veszedelem!

És elindul az őrület. Minden táska gyanús, minden mozdulatra figyelünk, nem bízunk már az érzékszerveinkben, az ösztöneinkben, nem bízunk magunkban, de legfőképpen nem bízunk az emberekben. Gyanúsan méregetjük egymást. Az idegent, aki szembe jön velünk az utcán, a fiút, akinek sötétebb a bőre, a lányt, aki kendőt visel, a hajléktalant, akivel eddig is mindennap találkozunk, de ma talán másképpen nézett ránk, aztán a szomszédot, a gyereket, a házastársunkat…??? Ez őrület!!!

De akkor miért is csodálkozunk, ha megszaporodnak az elhagyott táskák? Miért csodálkozunk, ha hirtelen nagyon sok nő megerőszakolásáról hallunk? Miért csodálkozunk, ha hirtelen szinte csak véres jelenetekkel találkozunk? Mert nem értjük, hogy erre lettünk kondicionálva. Nem ismerjük már fel, hogy a piros cipő effektus kíméletlenül működik. Ugyanannyi piros cipő van a kirakatokban, de amikor szeretnél egyet, hirtelen minden kirakat piros cipőkkel lesz tele. Vagy inkább csak úgy érzékeled! Ugyanannyi az elhagyott csomag, de hirtelen mindet észrevesszük és a pánik egyre fokozódik. Egyre veszélyesebbnek érzékeljük magunk körül a világot, és még ha eddig sejtettük is, hogy féligazságokról van szó, azok olyan valóságosakká válnak, hogy nem tudunk már a tudatunkkal védekezni. És jön az indulat…

Bár talán még tudjuk, hogy igazunk van, de már nem tudjuk megőrizni a nyugalmunkat. És az is lehet, hogy azt sejtjük, hogy nincs igazunk, de akkor meg még erősebb a frusztráció és szabadulni akarunk ettől az elviselhetetlen kognitív disszonanciától…

Megpróbálhatjuk kizárni a külvilágot - nem hallgatunk híreket, nem megyünk az utcára, nem beszélgetünk egymással. Ez talán segítene, de milyen élet az, ahol nincsenek emberi kapcsolatok, ahol semmivé válnak barátságok, ahol a bezárkózás és befelé fordulás a túlélés útja?

Jó lett volna hinni abban, hogy hétfőn felébredünk és eltűnik mindez. De ennyire naiv még én sem vagyok.

Szomorú vagyok és Félek!

Ám próbálom megőrizni a nyugalmamat, mert Gandhinak igaza van, de nekem is! Az emberség erősebb a gyűlöletnél, még ha átmenetileg sarokba is szorították...

A tegnapi estén az ellenzék hozta a kötelezőt, még ha kicsit nyögvenyelősen és izzadtság szagúan is - kivéve a Kutyáékat, ők nem izzadtak, gondolom azért, mert két farkuk van.

De végül letudták ezt a szavazást is, pedig hát ez a szavazás mindenkinek csak púp volt a hátán. Némi szerencsével az ellenzéknek sikerült - és ez a javukra írandó - hogy a kampány végére azért Orbánnak is ciki lett ez a szavazás.

Pedig erről maga Orbán is tehet. Feltette a tuti kérdést, de nem elégedett meg azzal, hogy a tuti kérdésen összezavarodott az ellenzék, hanem túlzott önbizalmának és mérhetetlen hatalomvágyának engedve eszetlenül emelte a tétet, de Andy Vajna a megmondhatója, hogy az ilyen játékosokon mindig csak a bank nyer. Most is, hisz az ellenzéknek a végére csak beütött egy tuti lap.

A tuti lap az MKKP, hisz a Kétfarkúak izzadságmenetesen és töredék pénzből olyan kampányt kanyarítottak, hogy öröm volt nézni. Nemigen láthattunk még a profi politikacsinálóktól sem ilyen jól megszervezett kampányt. Az első perctől kezdve volt válaszuk, ami önmagában telitalálat volt, amit értettek az emberek, amivel azonosulni tudtak az emberek és főleg amin mosolyogni tudtak az emberek.

Megemelem a kalapom a Magyar Kétfarkú Kutya Párt előtt.

Sőt üzeneteiket példának emelem a DK és az MSZP és a baloldal lassan csak összefogó társasága elé: íme a recept a fiatalokhoz, az emberekhez, a kiábrándultakhoz, a szegényekhez, a gazadagokhoz, a startupok vezetőihez, az értelmiséghez, a dolgozókhoz és a munkanélküliekhez, a borsodiakhoz és a nyugat magyarországiakhoz, a kivándoroltakhoz és a kivándorlást fontolgatókhoz, vagy az oly makacsságból itthon maradókhoz. Íme a recept, amivel legyőzhető a Fidesz és a Jobbik egyszerre. A recept, amivel talán egyedül Bödőcs Tiborék veszíthetnek.

Ám ezt ők bánnák a legkevésbé.

Pénteken az EU kormányfői Pozsonyban megállapodtak egyben s másban, közös határvédelemben és a határok megerősítésében, hogy lehetőleg minél kevesebben érkezzenek illegális úton közénk. Valljuk be, végül is győzött Orbán Viktor, hisz, minden amit, hangoztatott, a külső határok védelme, megerősítése megtörtént.

Ha Orbán Viktor államférfi lenne, akkor miután hazajött a volt magyar koronázó városból, ami egyben Szlovákia fővárosa - és miután megnézett egy péntek esti színvonaltalan magyar meccset - bejelentette volna, hogy győzött - mit győzött, tarolt - a konferencián, és lefújná az október 2-ai népszavazást.

De Orbán Viktor nem államférfi.

Orbán egy hadvezér. De nem a kultúrkörök nagy stratégája, hanem egy barbár hadvezér, akit addig választottak meg a törzsek élére, amíg háború van, épp ezért eltökélte, hogy háború lesz. Orbán Viktor egy kései, elkényelmesedett és elcsökevényesedett, és roppant tehetségtelen és szerencsétlen utóda Attilának, a hun hadvezérnek, aki ugyan mindvégig megtartotta a hatalmát és Rómával szemben izgalmas csatákat vívtak, ám nem alkotott semmi maradandót, népe szétszéledt, s ha nincsenek régészek, semmi nem marad fel belőlük.

Orbán Viktor képtelen a békével mit kezdeni. Képtelen hinni a békében. Képtelen békét teremteni, békét építeni, békességben élni és dolgozni. Képtelen a békét megérteni. Minden hibát gyengeségnek, a lelepleződést támadásnak és épp ezért minden leleplezőt ellenségnek fog fel, állít be. Így lesz aztán lassan mindenki ellenség a szemében.

Ráadásul Orbán még ezt is rosszul csinálja. A folyamatos ellenség kergetéssel, a folyamatosan felfokozott harci állapottal csak az érte el, hogy mindenki elmenekül ebből az országból. A híre olyan, hogy már azok sem karnak idejönni és itt maradni, akik valóban a pokolból jöttek tűzön-vízen át.

Sőt mi magunk, magyarok is menekülünk. Mindenki, aki dolgozni akar és tud, már máshol, Ausztriában és Németországban, Angliában és Svédországban keresi a boldogulást. És legtöbbjük nem pusztán a több pénz miatt, a nagyobb megbecsülésért ment ki, hanem mert elege lett hogy saját hazájában ő az ellenség.

Mert itt mindenki ellenség, aki nem talpnyaló.

„Politikai múlt nélküli politikai szüzek vágtatnak a magyar ugaron..” – írja aggodalommal teli írásában demokrata barátunk. És lássuk be, nagy igazság van abban, amit ír.

Aggodalommal teli figyelmeztetés ez, amiről beszélnünk kell. És még sok más dologról is.

Beszélnünk kell például arról, hogy a politikai tapasztalattal rendelkező politikai pártok, - akik látják az összefüggéseket, akik ismerik a bonyolult rendszerek működését – vajh miért nem teljesítik a feladatukat? Miért nem mutatják meg politikai profizmusukat, miért nem állnak elő valódi politikai alternatívával, miért nincsenek korrekt és magabiztos szakmai válaszaik a szakmai kérdésekre?

És ha véletlenül győznének? Ők mihez kezdenének a hatalommal? Netán félnek a győzelemtől? Hiszen ők valóban tisztában lehetnek a feladat nagyságával, ellentétben szegény naivakkal, akik nem akarnak hősök lenni, csupán úgy érzik, tenni kell valamit.

És tesznek!

Talán tudatlanságból, talán mert sodródnak, talán mert nincs aki profi módon átvegye a feladatot. Vannak közöttük, akik belső indíttatásból, szakmaszeretetből, a demokratikus értékrend iránti elköteleződésből. Talán vannak közöttük olyanok is, akiknek tetszik ez az új szerep, talán még élvezik is? Na, de miért is lesz politikus valaki? Talán az ő motivációjuk más? Nem hinném.

Szóval Ők, a naivak, mennek és teszik azt, ami (és ebben is egyetértek demokrata barátunkkal) nem az ő dolguk lenne. Az a gyanúm, hogy ha megkérdeznénk, akkor a hétköznapi polgárok politikamentes életét választanák inkább. Tisztességgel művelnék a szakmájukat, családapák és családanyák szeretnének lenni, megpróbálnának egyszerre 2-3 szülőértekezleten jelen lenni egy időben, cipelnék a kosarat a boltból és vitatkoznának a gyerekkel, hogy a tanulás vagy a barátok álljanak sorrendben az első helyen.

Naivak, mert hisznek egy olyan világban, ahol mindenki azt teszi, amihez ért és hisznek egy normális országban, ahol nem kellenek a hősök, csak a hétköznapi harcok. Ezért azt gondolják, ha most megteszik azt, ami egy ilyen unalmasan normális élethez visszavezethet minket, akkor érdemes vállalni a küzdelmet, a köpködést, a kritikát és a kockázatot.

Megpróbálkoznak a lehetetlennel: visszaadni a hitet, hogy van értelme megszólalni közösségek érdekében, hogy van remény és egyszer (és még időben) kiérhetünk az alagútból, melyben most vaktában tapogatózva téblábolunk, miközben már halljuk a száguldó vonatot.

Mert Ők, ezt akarják adni!

És, hogy elvesznek-e valamit? Szerintem elvenni csak attól lehet, akinek van…

Vajon valóban ők azok, akik elveszik a politikai képzettség, szakértelem szükségességébe vetett hitet? Vagy ezt már régen elvették tőlünk mások (talán éppen a politikai pártok és a keblükön felnövő politikusok)? Nem lehet, hogy Ők ezt a mások által eltékozolt bizalmat akarják újraépíteni? Talán másképp és ezért naivan, mert azt hiszik, hogy ez lehetséges…

Ha visszatekintünk a közelmúltra azt látjuk, hogy ezek a politikai szüzek a kezdetekben fennen hangoztatták, szakmaiságukat. Akkor ezért kapták a kritikát…

Mostanra a saját tapasztalataik alapján beérett egy felismerés, ha úgy tetszik elveszítették korábbi naivitásukat, amely arról szólt, hogy megmaradhatnak pusztán a szakmai észrevételek szintjén.

Keserves tapasztalatok voltak ezek, de most kell csak a bátorság és a naivitás! Mert ha ez a kettő nem lenne, nem mennének tovább, nem gyűjtenék maguk köré a velük hasonlóan gondolkodókat, nem építenének új hálózatot, nem keresnék meg a vidéken élő embereket, nem beszélgetnének velük a valódi problémákról és azok megoldásairól, nem akarnák nekik visszaadni a hitet és nem akarnák kirángatni őket a tanult tehetetlenség állapotából.

Nem tennék meg azt, amit a pártok elkényelmesedve a hatalom közelében már évtizedek óta nem tesznek meg!

Ők tartják életben a hit még pislákoló tüzét, őrzik a reményt, és ha csak pillanatokra is, de lelkesedést és aktivitást tudnak kiváltani.

Azért kell szurkoljunk, hogy naivitásuk lendülete kitartson addig, amíg kialakul rutinjuk és profizmusuk. Azért kell szurkoljunk, hogy tanulhassanak és/vagy szakértőket vonzzanak maguk köré (ha eddig ezt nem tették volna).

A „Voldemortok földjén” épp tisztaságuk a legnagyobb tüske a korrupt technokrata hatalom karmai alatt, tehát szüzességük nem hátrány, inkább erény.

Végezetül óva intem jó szándékú demokrata barátunkat, ne essen a politikai pártok hibájába azzal, hogy a jelenlegi hatalom kottájából játszik, ezzel is erősítve azt.

Mert kik is hitették el az emberekkel, hogy a politika szitokszó? Hogy aki politizál, az valami bűnös dolgot tesz, amihez nincs köze, mert ahhoz csak egyes kiváltságosok érthetnek?

Mitől vált hirtelen hasonló szitokszóvá az, hogy civil? Vajon miért is kell tartani a civilektől? Talán a felkent politikacsinálók veszélyeztetve érzik magukat? És aki a civilek felelőtlenségével riogat, vajon kinek a malmára hajtja a vizet?

A jogosan felvetődő kérdésekre válaszokat kell keresni. A megfogalmazott gondolatokkal foglalkoznunk kell, nekünk, a civileknek, a pártoknak és mindenkinek, aki úgy véli, változásra van szükség.

De az azért elvitathatatlan, hogy ezek a politikailag (még) szűz új hősök - akik elég naivak ahhoz, hogy ne akarjanak hősök lenni - új és valós társadalmi igényt elégítenek ki. Olyan igényt, amelynek a jelenlegi politikai pártok nem tudnak, vagy nem akarnak (?) megfelelni.

És ha az emberek nem lennének fogékonyak ezekre a mozgalmakra, akkor a politikai múlt nélküli szüzek nem vágtathatnának a sivár magyar politikai pusztában és a politikai pártok tovább dagonyázhatnának a politikai posványban.

Politikai múlt nélküli szüzek vágtatnak a magyar ugaron, heroikus küzdelmet folytatnak az igazukért, az igazunkért, országjárásba kezdenek, felhorgadnak, szerveznek, lelkesen megmentik az elesett lelkeket. Hitelesek valamiben, hisznek a küldetésben. Őszinték, naivak és politikai tapasztalat nélkül indulnak. Néha elfáradnak, de újra felállnak. Hősök.

                              (Kép forrása: http://www.montazsmagazin.hu/te-hos-vagy-mar/)

Van, aki azt hiszi, Ő az új messiás. Hályogkovácsok naiv magabiztosságával kiáltják az égbe: itt vagyok, teljesítem, amit kér tőlem a sors. Mire vállalkoznak? Mire képes valaki, aki valamiben megszerezte a magabiztosságát, de fogalma sincs rendszerek működéséről, összefüggésekről, a mozgatórugókról, a kiemelkedő teljesítményhez vezető utakról, tömegek vezetésének titkairól? Mire lehet képes Ő, aki nem érti, de akit nem is érint meg a gazdasági egyensúly fogalma, fontossága; a fejlődés problémája és egyéb "felesleges" dolgok, mert az ma még nem a dolga.

És ha véletlenül győz? Ha rá hárul majd, hogy a rendszert működtesse, annak stílust adjon, a rendszerben egyensúlyt találjon; hogy embereket motiváljon hosszú távon – már nem egy újabb harcban, hanem a hétköznapokban, amikor az öröm, a békesség, a jól tapintható perspektíva, a fejlődés, a nagyon sokak gyarapodása a cél. Mit fog tenni egy szűz hős, ha győzött? Hogyan állítja le a saját rutinját, ami csapkodás, vibrálás, káosz, lendület és megállíthatatlanság? Hogyan lesz demokrata és egyúttal hatékony a lassú, sziszifuszi építésben?

Ő lesz a következő Antikrisztus? Hamar elérheti, ha nem képes ellépni magától és más utat járni. De mi késztet egy győztest, hogy a győztes stratégiát feladja és a fékbe taposson, hogy aztán már finomabban nyomhassa a gázt? Honnan jöhet a belátás, a bölcsesség? Idővel, sok tanulópénz és kudarc árán.

Mikor jön el a felelősség mértékének felismerése? Akkor, amikor már a politika szemétdombjáról nézik könnyes szemmel, keserűen, mit is tettek, mivé lettek?

Mégis ma ezek a hős szüzek a remény. A napsugár azoknak, akiknek a mindennapok fájnak a kilátástalanság miatt.

Rengeteget adnak, de rengeteget elvesznek.

Mert elveszik a politikai képzettség, szakértelem szükségességébe vetett hitet. Akik nem valamilyen értékközösségen, párton belül verekszik magukat a politikai közélet csúcsára, nélkülözik a kontrollt és nem élhetik meg az önkontroll kifejlesztésének tanulóéveit. Tragédia, hogy a mai magyar közvélekedés nem tekint, talán jogosan nem is tekinthet értékközösségként a pártokra.

A magyar közélet és közgondolkodás fejlődésének paradoxonja, hogy az egymást sárba döngölő politikai elit képtelen hitelességet, míg a semmiből érkező civilek nem tudhatnak kiforrott politikai rendszer működtetési stílust, tudást felmutatni. Mert az szakma, amit tanulni kell, mint bármi mást. Itt is csak a hosszútávon legjobban teljesítők, a politika szakma legjobbjai szabad, hogy lehetőséget kapjanak a csúcson. A vakbélműtétünket nem szívesen bízzuk a tegnap végzett nővérképzős kedves naivára. Miért pont a társadalmi-gazdasági fejlődésünket bíznánk felkészületlenekre?

Gondolkodók közül is sokan várják a megváltást a politikai eliten kívülről, civilek között keresik a jövő emberét. De „civilnek” lenni nem érdem. Állapot. A szűz hősök holnap már nem lesznek se újak se frissek, aztán már szüzek sem. Kopott politikusok lesznek.

Aztán jöhetnek az új hős szüzek, hogy újult vágtába fogjanak a magyar ugaron.

Valahogy nem tudok görcsölni az októberi 2-ai választásokon. Persze, hogy a nemek győznek, ám kétséges, hogy a Fidesz - Jobbik képes-e megmozgatni 4 millió embert, minden kétharmada ellenére. Ilyen hülyeségre, mint amiről szavaztatnak két hét múlva szót pazarolni sem érdemes.

A Magyar Kétfarkú Kutyapárt kampánya, sőt sikeres kampánya is mutatja, hogy ahogy közeledik október 2-a az egész kampányosdi úgy lesz egyre erőltetettebb, sőt egyenesen izzadságszagú. Mert a politikusok is beveszik saját hazugságaikat. Elég csak arra gondolni, hogy Nógrádban  keresnek határsértő migránsokat, és senki nem volt aki utánaszólt volna a srácoknak, hogy a menekültkérők az ellenkező irányban, a hátad mögött vannak.

Vagy lehet, hogy összetévesztették az M2-t az M5-tel, tehették, hisz mind a kettő út és nagyon hasonlóak. Azt se felejtsük el, hogy Nógrád megye sokkal közelebb van a Nemzeti Cirkuszhoz, mint Csongrád.

Persze tényleg sok gondot okozhatnak arrafelé az illegális szlovák bevándorlók, főleg a barnamedvék. Ráadásul eleszik előlünk a málnát, és még veszélyesek is. Tényleg nem szívesen találkoznék egy barnamedvével.

És hogy ezek után mi lesz október 2-n este? A legvalószínűbb, hogy mindenki, de tényleg mindenki közmegelégedésre kijelenti, lehetőleg élő adásban, hogy az ő pártja győzött. Érted, egy olyan választás, amikor mindenki győztesnek érzi magát - és nem is kerül sokba, csak két-három kórház rendbetételére elég öt milliárd forintba - már ha hihetünk a hivatalos adatoknak.

Hogy a sok győztes közt ki lesz a nyertes? Így két héttel a választások előtt meg merném kockáztatni, hogy a Kétfarkúak Kutyapártja. Mert ők azok, akik az első perctől kezdve a helyén kezelték ezt az egész kérdést: harsányan, sírva-röhögősen, de kinevették a hatalom agytrösztjeit, és képen röhögik mindkét oldal bénázó, vért izzadó politikusait.

Lássuk be, az embereknek erre lenne szüksége. Valakire, aki képen neveti mindazokat a politikusokat, akik saját hazugságaikat is elhitték. Hiányzik a humor, a hihető, hétköznapi lazaság - kicsit talán belőlem is.

Én ezért örülök annak, hogy azért vannak olyan civilek, akik nem akarnak komoly politikusok lenni - noha van politikai véleményük. A mondataiknak van füle-farka, és nem utolsó sorban visszahoznak valamit abból a magabiztos, az emberi lazaságból, a humorból, aminek hiánya sokkal jobban zavar a migránsoknál is.

Bármilyen tiszteletlenség is, én bizony a tegnapi beszéde alatt képen röhögtem Orbán Viktort - akit ilyenkor nehezemre esik miniszerelnöknek nevezni. Poénnak irtózatosan rossz, ha meg komolyan gondolta, akkor, kérem azonnal távozzon a politikából.

Bár igazából ez a gondolat mindenféleképp nevetséges.

Mert abszurdum, ha egy polgármester a miniszterelnöke háta mögött egyezkedik az egész országot érintő kérdésekben Brüsszellel. Ennyi erővel az érpataki polgármester is megállapodhatna az Unióval a kilépésről. Más Jobbikos polgármesterek meg bizonyára hadat üzennek Szlovákiának, Ukrajnának, Romániának és Szerbiának a magyar területek visszaszerzésért. 

Vagyis ez totális marhaság, Brüsszel sem fog egy várossal többről tárgyalni, mint regionális politikáról. Lehet, hogy egy Fideszes polgármester azt hiszi, de még a Jobbikosok is elismerik, hogy egy polgármester nem folytathat önálló külpolitikát az országot érintő kérdésekben.

Ám ha mégis létezne egy ilyen megállapodás a Brüsszel - Szeged tengelyen, akkor viszont Orbán Viktornak kell sürgősen aláírnia a lemondó nyilatkozatát, hisz miféle miniszterelnök az olyan, akit egy sima polgármester meg tud kerülni, mit megkerüli, olyan tekintéllyel rendelkezik, hogy Brüsszel is szívesebben tárgyal vele, mint a Kormány fejével?

Most komolyan, miféle vezető, miféle ember tűrné el, hogy egy beosztottja csak úgy átnyúljon a feje felett?

Lehet, hogy egyszerűen Orbán Viktornak hívják, a Röhejesnek?

A Keresztyénüldözés elleni államtitkárság után jöhet a Tengerészeti minisztérium - pont annyira van tengerünk, tengerjáró hajónk, mint ahogy Magyarországon keresztyénüldözés. Tényleg nem vettem még észre, hogy a templomból úgy kell suttyomba kiosonni, mielőtt megvernek a Saría alapján törvénykező rendőrök...

Viszont észrevettem, hogy a világ keresztyéneit már államtitkári szinten megvédeni szándékozó kormány, képtelen segíteni azon a magyar családon, akik Szíriában, a háborús zónában rekedtek. Na ha valaki, akkor az a család valódi üldöztetésnek, menekülésnek néz elébe, valódi fegyverek elől, valódi golyózápor közepette próbálnak hazajutni. A kormány erejéből arra futotta, hogy megkérték őket, hogy legyenek szívesek eljutni a határig.

Lehet, a Kormány szemében már ők is gazdasági migránsnak számító menekültek? Végül is Szíria a világ legbiztonságosabb országa...

Szóval a kormány egyetlen valóban üldözött családot sem képes megmenteni, nem hogy a világ egyes részeiben valóban üldözött keresztyéneket.

Ez az egész államtitkársági bohóckodás két dologra jó: megerősíti az állam és az egyházak egyre erősebb és aggasztó mértékű összefonódását, valamint arra, hogy a kvótanépszavazással egy időben az emberekben erősítse a rettegést, és elterelje a valóban félelemre okot adó problémákról a figyelmet.

Mert én nem attól félek, hogy a vallásom miatt üldözni fognak, hanem attól, hogy ha a jelenlegi folyamatok maradnak, akkor szüleimről ki fog gondoskodni, ki fog gyógyítani, gyermekeimet ki fogja tanítani, egyáltalán marad-e még valaki ebben az országban?

Ezek a problémák érdemelnének igazán államtitkárságot, sőt minisztériumot. Egy igazi, talpraesett, tökös miniszterrel és miniszterelnökkel. Mert a jelenlegi egyre inkább az eltereléssel foglalkozik, s nem a megoldással.

Legutoljára talán az 1989 előtti választások voltak oly értelmetlen pénzpocséklások, és nyílt politikai színjátékok, mint ami idén ősszel lesz. 

Lássuk csak A KÉRDÉST:

Akarja-e, hogy az Európai Unió
az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is
előírhassa nem magyar állampolgárok
Magyarországra történő kötelező betelepítését?

Elsőre rávágja mindenki: akarja a nyavalya. Mert ki lenne az a normális ember, aki önként és dalolva engedné egy külső erőnek, hogy kis hazánkba mindenféle embereket: amerikaikat és franciákat, ausztrálokat és indonézeket, japánokat és kínaikat, angolokat és svédeket, cseheket, lengyeleket, németeket vagy olaszokat, csádi törzseket, dél-amerikai indiánokat, vagy alaszkai eszkimókat, vagy indiaikat, perzsákat, vagy oroszokat telepítsen? Ki az?

Talán az, aki mindezeket már megtetette. Mert valaki számolatlanul és származási ország ismerete nélkül, mindössze a pénztárca megvizsgálása után fogad  be mindenkit, aki a Földön vagy a Földön kívül született. Csak adjon nekik háromszázezer eurót.

Igen, Orbán Viktorról van szó.

Orbán az, aki - na nem az Országgyűlés, hanem a magyar nép engedélye nélkül - számolatlanul telepít be arabokat és perzsákat, ausztrálokat és haitieket, dél-amerikaiakat és eszkimókat, csádiakat és Nigerből származókat, indiaikat, japánokat és oroszokat.

Persze nem ingyen.

Letelepedési kötvényt kell váltaniuk 300 000 euró értékben, mellyel hozhatják magukat és a családjukat. És ugyan fennen hirdeti a Belügyminiszter bajsza, hogy ezek az emberek négyszeresen lettek ellenőrizve, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez a pénztárcájuk méretén kívül kiterjed-e másra is. Talán annyit még ellenőriznek, hogy Putyinnak nincs-e valamilyen ellenvetése az illető ellen. Na már most egy terrorista, ha nem Moszkvában robbant, nem is terrorista. Jó barát, aki a gyűlölt Európát szívatja.

Megtehetik, mert Magyarországon egy tisztességes letelepedő és egy illegális bevándorló közt a különbség 300 000 euró. 

Persze igaz, fenn kell tartani a bizniszt. Ha megengednénk, hogy minden jött-ment csak úgy letelepedjen, nem lenne senki, aki ezt a jól kitalált unortodox pénzszerzést finanszírozza. Mellesleg tudja valaki, hogy ezek a pénzek hova kerültek, mert sem az egészségügyben, sem az oktatásban, sem a hadászatban nem találom. Tán stadionokká lettek?

Szóval ez az egész egy épp olyan nagy hazugság, mint anno a vizitdíj ellenes népszavazás volt. Igaz vizitdíj hivatalosan azóta sincs, de működő egészségügy sem, viszont van hálapénz, műhiba, orvoshiány, ápolóhiány, lepukkant rendelőintézetek és kórházak.

Most nem lesznek illegális bevándorlók, de nem lesz Európai Uniós tagság, uniós pénz, és főleg nem lesz megoldás a huszonegyedik századi népvándorlásra. Viszont lesznek vendégmunkások - valószínűleg ugyanazok, mint a menekültek -, és lesznek letelepedők - akik menekültek, csak van 300 000 eurójuk.

Na ebben a hazugságban viszont nem akarok részt venni. Otthon maradok.

Mert a demokratának minden népszavazás ünnep, amin ott kell lenni. De ez nem népszavazás. Egyszerű Nemzeti Cirkusz.

Tanítanék!

Mióta a miskolci Herman Ottó Gimnázium oktató elkeseredettségükben megírták levelünket, melyet az a szenvedély diktált, amivel mindannyian mindennap kiállunk a kíváncsi diákjaink elé, negyedszer gyűltünk össze. Nem azért, mert Soros György feltüzelt minket, nem azért mert bármi politikai becsvágyunk lenne, nem médiafelhajtást akarunk, hanem azért hogy hagyjanak minket tanítani!

Nem mi mentünk a parlamentbe, ellenben ők jöttek ide, ők teszik lehetetlenné, hogy a ifjúsággal foglalkozzunk, hatodrangú senkik találnak ki a józan ésszel szembemenő dolgokat, amikből utasítások lesznek és elvárják, hogy végre hajtsuk, hogy szolgák legyünk az ő politikájukban, hogy gondolkodásra képtelen szolgákat nevelve eláruljuk a legnagyobb kincset, mit ránk bíztak: gyermekeink életét.

Az oktatás feladata nem politikai ideológiák kiszolgálása, sőt épp a politikának kell kiszolgálnia az oktatást.

És mivel a döntéshozók ezt nem látták be, sőt még inkább beleálltak a rombolásba, az oktatás teljes elsöprésébe, iskoláink lebontásába, mi sem hátrálunk. Itt leszünk nyáron, itt leszünk szeptemberben, itt leszünk mindaddig, míg a kormány abba nem hagyja a gyerekek jövőjének a rombolását, itt leszünk mindaddig, amíg nem teljesülnek a követeléseink!

Az ígéretekkel tele a padlás, itt leszünk addig, míg a kormány tettekkel nem bizonyítja, hogy hajlandó a gyerekeinkért dolgozni!

Itt leszünk, amíg a kormány tettekkel nem bizonyítja, hogy inkompetens aktakukacok helyett szakmai alapon nevezik ki az igazgatókat, és az oktatást felügyelő szervek tisztségviselőit! Itt leszünk, számon kérhetetlen emberek randalíroznak az iskolákban, az oktatás irányítóinak szerepébe bújva!

Itt leszünk, amíg az oktatásért felelős minisztérium figyelmen kívül hagyja a gyerekeink érdekeit. Itt leszünk, míg fent meg nem értik, hogy az oktatásnak valódi célja, hogy stimulálja a gyerekek kreativitását és lelkesedését, hogy felkészítse őket az életre. Az iskolák nem ideológiát hirdetnek, az iskolák a jövőt építik!

Itt leszünk addig, amíg az oktatási kormányzat a tanárokra erőlteti a diszkriminációt, ameddig különbséget tesz iskola és iskola között! Itt leszünk addig, amíg iskoláink nem kapják vissza demokratikus jogaikat, legyen szó a munkáltatói jogkörökről, a tanítás módjának és forrásának a megválasztásáról, vagy épp papír és kréta vásárlási jogaikról!

Itt leszünk, míg a kormány el akarja lopni a gyermekeink kreativitását, a szenvedélyét, kiölni a kíváncsiságukat, amíg arra törekszik, hogy a gyerekeink elől elvegye a választás szabadságát, hogy bezárja a kapukat. Nem hagyhatjuk, hogy a gyerekek egy ilyen világba nőjenek fel. Az oktatásnak valódi célja hogy stimulálja a gyerekek kreativitását és lelkesedését.

Köszönöm, hogy Ti is velem osztoztok szenvedélyemben és felelősségemben a következő generációkért, köszönöm, hogy kiáltok mellettünk, és köszönöm, hogy eljöttetek. Köszönöm, hogy velem együtt kiáltok és harcoltok, mert nem tűrhetjük szó nélkül ami az oktatásban megy. Köszönöm, mert tudom, hogy velem együtt tudjátok kiáltani: Ha hagynátok, akkor nem itt lennék, akkor TANÍTANÉK!

Vendég szerzőnk írását olvasták.

Soha nem volt még akkora tétje egy egyszerű időközi önkormányzati képviselőválasztásnak - ráadásul vidéken! -, mint a hétvégén Dunaújvárosban. Máskor ezek a választások egy kis hírt kapnak, esetleg egy cikket a helyi lapban, de néhány száz emberen kívül senkit nem érdekel. A hétvégén mégis mindenki a dunaújvárosi 4. számú egyéni választókörzet eredményeit leste, mintha egy kristálygömbről volna szó.

Szerencsére nem hiszek a jóslásban és a kristálygömbökben. Csak a tanulságokban.

Az MSZP 3 dolgot felejtett el...

milyen Magyarnak, Szocialistának és legfőképp milyen Pártnak lenni. Dunaújváros nagyon jó példa arra, hogy tíz évvel az Öszödi Beszéd után, hat évvel azután, hogy összehozták Orbán Viktor kétharmados többségét, kettővel az összekalapált, összefércelt és lejáratott Összefogásos pofon után, az MSZP még mindig csak ez íztelen, szagtalan, színtelen lagymatag kérdőjel, ahol az egyéni játszmák dominálnak, ahol a saját kis szemétdomb védelme fontosabb a nyerni akarásnál.

Az MSZP önmaga igazolta, hogy hazudik

Mert az MSZP hazudik, önmagának mindenképpen. Elhitetni magukról, hogy ők az ellenzék legerősebb pártja, ők a váltóerő, mindenképp hazugság. Nem tudom, voltak e számok, vagy csak hasra ütésre és bemondásra választottak stratégiát a dunaújvárosi időközire, de az eredmények tükrében totálisan hamis volt a helyzetértékelésük. Ez is egy eredménye a választásnak: leleplezte a saját hazugságaikat - és azt, hogy az MSZP-s vezetők jelentős része úgy el van tájolva, hogy azt sem tudja melyik rendezvényen van.

Az MSZP Dunaújvárosban elvesztette jelmondatainak a jelentős részét: most már nem ők az ellenzék legerősebb pártja, de még azt sem lehet mondani, hogy mindenáron győzni akarnak és le akarják váltani a FIDESZT, ellenben igazolták, hogy a saját kis szemétdombja minden MSZP-s legféltettebb kincse.

Az MSZP önmagában is túltolta

A politika alapszabálya, hogy minden sztorit csak addig fújunk fel, ameddig kezelni tudjuk. Ellenkező eseteben túlnő rajtunk és nagy pofon lehet belőle. Lett. Az MSZP-nek csak akkor kellett volna országossá duzzasztani egy - már elnézést a dunaújvárosi 4. körzet lakóitól - huszad rangú önkormányzati időközit felfújni, ha biztos és látványos győzelmet aratnak. Így viszont sokat vesztettek és ez csak önmaguknak köszönhető. Egy önkormányzati időközin elveszteni az országos stratégiájukat, nos ez már művészet.

DK lett a jófiú,...

... s az MSZP tette azzá. Nehéz szembenézni a párt nemezisével, a több mint tíz éve rágott, de se lenyelni se kiköpni nem tudott Gyurcsány Ferenccel. Még nehezebb, ha a nemezis pártjából pont mi csinálunk jó fiút, pedig ez az eredmény. Azzal, hogy a DK korábban szó nélkül lemondott még az indulás jogáról is, és Dunaújvárosban is anélkül kérte az indulás jogát, hogy a szükségesnél jobban felfújta volna az ügyet; sőt mint kiderült utólag, még igaza is volt, olyan hitelességet kölcsönöz Gyurcsányék erejének, ami ritka kincs ma Magyarországon. Pont olyat, mint Dárdainak az, hogy öt meccsre előre megtudta mondani mennyi pontot szerez a csapatával.

Új világ kezdete?

Az előbb leírtak ellenére még nem kell leírni az MSZP-t, hisz ne felejtsük el: a párt éppen most újulgat meg, egy elnökválasztás, egy interregnum kellős közepén van. Van esély arra, hogy egy olyan vezetést válasszon magának a Kongresszus, akik képesek a múlt és a jelen hibáiból tanulni és semmissé tenni Dunaújvárost. Ám ez most már nehezen képzelhető el másként, mint egy nyíltabb, stratégiai és alapos összefogással, amiről az aláírás pillanatban látszódik, hogy kormányzásra is kész. És legfőképp el kell vetni azt a mítoszt, azt a gőgöt, amit az ellenzéki vezető szerep jelent, mert mint látható az MSZP-nek már nincs ilyen - mint ahogy a DK-nak sincs.

Az MSZP-nek és a balos pártok összességének (MSZP, DK, PM)  el kell gondolkodni egy merőben új stratégiáról; egy új, kompromisszumos program alapján felépülő, átláthat és nyílt választási - kormányzási szövetségről, egy előre leosztott szerepek és személyi kérdések nélküli, a magyar politikában újdonságnak tűnő rendszerről. Csak így törhetik át azokat a törvényi, erkölcsi és ideológiai gátakat, amik közé a FIDESZ zárta őket.

Az új világ eljött 2016. június 5-én kérdés, hogy ezt felismeri-e az MSZP - meg a többiek.

Menekültek milliói állnak Európa kapuiban, miközben határokon belül egyre gyakoribbak a terrortámadások - Párizs és Brüsszel után mindenki arra gondol, hogy hol lesz a következő?

Valakit okolni kell a veszteségeinkért és problémáinkért, vagy kiállni, vállalni a felelősséget - ami sok vezető szemében egyenlő lenne a bukással. Ez a politika vezetett el oda, hogy sokan ma az "európai" és "keresztyén" értékek védelmére hivatkozva megtagadják európai és keresztyén mivoltukat és értékeiket.

Nyilvánvaló ellentmondás, amihez az összetett helyzet és az egyszerű üzenetek találkozása vezetett el.

Azon kevesek, akik tényleg elkötelezett hívei a keresztyénnek és európainak nevezett értékeknek, azokat folyamatos támadás éri. Akkor is, ha többször bebizonyították, hogy képesek egy komplex probléma - mint például egy gazdasági válság - kezelésére. Igen, Angela Merkelről van szó, akinek köszönhetően Németország tényleg jobban teljesít.

A terrorizmusban és menekült - közismert nevén migrációs - válságban egy közös van: Mind a kettő jelentős probléma, mely megoldásra vár. Összefüggnek? Biztosan. Ám összefüggéseik közel sem olyan egyszerűek, tisztázottak és főleg egyáltalán nem bizonyítottak, mint ahogy a bevándorlásellenesek lefestik.

Mert a bevándorlók nem terroristák. Sőt a terrorizmusról is teljesen fals kép él bennünk, mert ma már a terroristák - az ISIS-től a Tálibokig - már nem ortodox iszlamisták, nagy szakállal, kendővel. Sokkal inkább pszichopaták és szociopaták gátlástalan gyülekezete, akik találtak maguknak egy olyan eszmét, amit engedtek nekik kiforgatni saját szájuk íze szerint.

Ezek az emberek nem kecske legeltető pásztorok, sőt. A terroristákban a legszörnyűbb, hogy míg akcióba nem lépnek, igyekeznek minél jobban beolvadni a környezetükbe. Akik szakállas pásztoroknak tűnnek a közel-kelet hegyei közt, azok öltönyös üzletemberek is lehetnek a szomszédban, tisztességes embernek álcázva magukat.

Itt épp az álca a lényeg: a terrorista mindenképp bejön az országba, az Unióba, lehet üzletember, lehet utas a repülőn, hajón, lehet illegális bevándorló: bármi, ahogy épp megtudja oldani. Azt sem tartom kizártnak, hogy magyar letelepedési kötvényt vásárol.

Ne legyenek illúzióink: az iszlám nélkül, migrációs nyomás nélkül is ölnének ezek az emberek. Legfeljebb nem terroristának, hanem sorozatgyilkosnak vagy ámokfutónak neveznénk őket.

Ám míg a terrorizmus és a migráció közt inkább csak a politikusok fejében létezik egyenesági kapcsolat, van egy összefüggés, amit inkább félnek kimondani: összefüggés a belföldi szegénység és a bevándorlás kezelése közt.

Az is keresztyén és európai érték, hogy segíteni szeretnénk az elesetteken. Az egyik legszebb. Mégis mind azok, akik az európai és keresztyén értékeinket, kultúránkat féltik, nem gyakorolják. Ám nem csak a határokon kívül, de határainkon belül sem - hozzáteszem következetesen. Szó sincs róla, hogy előbb a belföldi szegényeken akar valaki segíteni: ilyen nincs. Azok, akik nemet mondanak a bevándorlókra, ugyanazok az emberek, akik elfordítják a fejüket, amikor meglátnak egy hajléktalant, és segítség helyett oktatásban részesítik: "Dolgozni kellene!" Ilyenkor mondom: Adjatok munkát nekik ti! 

Két embertípus mutatkozik meg a migrációs politikában: a Merkeli út, az érték vezérelt európai emberé, aki a vallott értékei mentén szeretné megoldani, feldolgozni a problémát; és az Orbáni út, az érték tagadó, képmutató, aki igazából azt hiszi, hogy ha elég ideig a szőnyeg alá söpri a problémát, az magától elmúlik.

Lehet támadni Angela Merkelt, de az tagadhatatlan - hogy Orbán Viktorral szemben - következetesen ragaszkodik azokhoz az értékekhez, amikkel korábban Németországot is kihúzta a válságból.

Lehet kritizálni Európát, hisz elfelejtett harcolni. A második világháború nehezen gyógyuló sebet ejtett az öreg kontinensen. Az akkor harcolók békevágya olyan mélyen beleivódott az utánuk következő generációkban, hogy akkor is húzódzkodunk fegyverhez nyúlni, amikor saját biztonságunk a tét. Igen, Európának újra meg kell tanulnia, hogy a saját biztonsága és a globális béke érdekében időnként fegyverhez kell nyúlnia. Nem totális, nem elnyomó háborút, világégést kiprovokálnia, hanem épp ellenkezőleg: megoldani a lokális konfliktusokat, mint a szír válság, mielőtt egy csapat szociopata harmadik világháborúvá szélesíti, ahol mindenki lő mindenkire, mert csak.

S mielőtt megkérdezed, hogy miért kell elmennünk Szíriába és ott harcolni, mi közünk van ahhoz ami ott folyik, gondolj arra, hogy amíg az Iszlám Állam létezik, addig célkeresztben van a fejed. Mert a máshol gerjesztett indulatot be lehet csempészni egy konténerben az országomba és itt fog robbanni, ezért igenis közöm van hozzá, hogy ott mi folyik. Csak néz a határaink elé, a milliónyi menekültre.

Illúzió, hogy a migrációs helyzetet Európán belülről lehet kezelni. Fel kell venni a kesztyűt, odamenni és rendet tenni.

Rendőrökre mindig szükség van, legyen akármilyen jó a közbiztonság, ám így államok közt is szükség van a a világ csendőreire. Ugyanakkor képtelenség egyetlen államtól várni a megoldások szállítását, legyen az akár az Egyesült Államok. Az USA is kimerült, és gazdasági lehetőségeinek a végén inkább a saját biztonságára koncentrál, sem ereje, sem akarata nincs a Szír helyzet rendezésére, így Európa felszabadítására.

Csak Európa szabadíthatja fel saját magát. Sem Magyarország, sem Németország, sem Görögország, egyetlen egy európai tagállam sem tudja akárcsak magát is megmenteni.

A szír helyzet, a Közel-Kelet és így Európa határainak a megmentése csak úgy lehetséges, ha egységes akarattal, és kemény összefogással, saját szuverenitásunk feladásával, erőforrásaink közösbe adásával egyetlen európai "szupernemzetként" lépünk fel az ISIS ellen, a helyzet és legalább egy látszólagos béke elérésért. Ez a véráldozat ránk vár.

Ellenkező esetben megcsal a békevágyunk, s arra fogunk ébredni, hogy a fejlett Európa egy gyenge, ám épp szerencsés helyen lévő állam - vagyis Törökország - autokratikus vezetőjének, Erdogának lesz mind gazdaságilag, mind lelkileg kiszolgáltatva. Neki viszont nem a rendezés az érdeke, hanem hogy a szírek helyett a törökök árasszák el szabadon Európát.

Rendet tenni és egy viszonylagos békét teremteni nem egyszerű, hisz nekünk európaiaknak minden történelmi tapasztalatunkat fel kell használni, hogy látszólagos békét teremtsünk egy vallásháborúban, mely a fejünkre nőtt.

Ha a miniszterelnökünk csak tized annyira lenne zseni, mint ahogy a kerítés kapcsán magát feltünteti, akkor a határzár mellett már rég nem a kvótákról egyeztetne, hanem a helyzet hosszútávú rendezésről, hisz nem sokat érünk azzal, ha a kvótákban nyerünk, de a határainkon összeomlik a kerítés a milliónyi ember nyomásától.

képzeld magad egy biztosítási ügynök helyébe! Te mennyit kérnél, ha egy atomerőmű igazgatója szeretne biztosítást kötni nálad?

30 éve emberi hülyeség, hiányzó információk, nem alapos kiképzés, felelőtlenség és tervezési hibák előidézték egy láncreakció megszaladását és egy olyan katasztrófát hoztak létre, aminek következményei mai napig csak becsülhetők. Jellemző, hogy az elmúlt harminc év alatt sok ezer ember kockáztatta életét, és még mindig csak a károk lokalizálásáról van szó, nem pedig a felszámolásról - amiről jelenlegi ismereteink szerint még rengeteg ideig nem is lehet szó. Ez Csernobil.

De nem csak Csernobil gondolkodtat el: Three Mile Island, Fukushima, vagy épp Windscale balesetei, katasztrófái mind arra figyelmeztet, hogy a hasadási láncreakció kockázatait a ami napig nem sikerült gazdaságosan az elvárható értékre csökkenteni.

Az hasadási reakció rosszabb, mint egy tűzvész: a tűz egyszer kialszik. A tűz helyén egy két év alatt visszaáll az élet. Újra le lehet telepedni, azonnal biztonságosan lehet növény termelni, és főleg nem kell aggódni azért, mert a szomszéd államban tombolnak a tüzek.

Az atom nem ilyen. Lehetsz akár ezer kilométerre is, az atomkatasztrófa utolér. A sugárzást nem látod, nem kezd el fojtogatni. Ha megérzed már régen rossz. Ráadásul ahol a radioaktív por letapad, ott beépül a természetbe, az ökoszisztémába, a növényekbe és állatokba, év tizedeken keresztül benne lesz az élelmiszereinkben. Megtámadja a sejteket és mind a ami napig csak vázlatosan ismerjük a sugárzás hatásait. Észrevétlen, láthatatlan, de a kínok kínja vár rád, ha megbetegít.

Ha biztosító lennél, vállalnád ezért a felelősséget?

Vajon mennyit kérnél forintban, dollárban, ha szembe kellene nézned azzal, hogy előre nem látható tervezési hiba, emberi felelőtlenség, vagy épp egy természeti csapás, ne adj isten terrortámadás miatt bármikor olyan katasztrófa helyzet állhat elő, hogy egy fél kontinensi embernek kell kártérítést fizetned?

És akkor nézzünk szembe a tényekkel: a Paks2 néven ismert beruházás két orosz gyártmányú (VVER) reaktort tartalmaz, amik egyenkénti teljesítménye nagyobb, mint a Csernobilban felrobbant - szintén orosz gyártású, ám RBMK - reaktoré. Gyakorlatilag közel háromszor akkorák, mint a jelenleg üzemelő blokkok.

Nem kételkedve, sőt elismerve, hogy a Paksi Atomerőmű a lehető legmagasabb színvonalon fejleszti a biztonsági rendszereket, mégis kételyeim vannak arról, hogy képesek lennénk ezt a hatalmas reakciót teljesen kontrollálni és tudnánk "atombiztos" reaktort építeni.

Ennek ellenére vannak társaságok, akik szorosan együttműködve, busás pénzért felelősséget vállalnak az atomerőművekért - Paks esetében a a Magyar Atompool (MA) nyújtja, amelynek tagjai az Allianz Hungária, a Generali és Groupama Biztosító, valamint külföldi partnerek és viszontbiztosítók, amelyek az MA-val kötött szerződések alapján vesznek részt az ügyletben. Persze a csekket sem néhány ezer forintról állítják ki, hanem a legutolsó adat alapján 350 millió forintról. természetesen erősen maximálva, körülbelül néhány tízmilliárd forint értékhatáriig térítik meg az Atomerőmű által okozott esetleges károkat.

Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem fedezné még azt sem, ha csak az erőmű közvetlen környezete szenvedne károkat, nemhogy egy ország rendbetételét.

Szóval, a Magyar Kormány tájékoztathatna arról (mondjuk egy kék információs plakáton), hogy miért vállal be olyan kockázatot, melyre a világ legnagyobb, adott esetben a teljes magyar GDP-nél is nagyobb forgalmat lebonyolító biztosítótársaságai sem hajlandóak felelősséget vállalni?

Sándor Máriát már sokan sokféleképpen értékelték a feleslegesen hőzöngő, reflektorfényre vágyó embertől politikai bérencig terjedő skálán. De igazából mi van Sándor Mária, mint jelenség mögött?

"Én csak vissza akarok állni az inkubátor mellé" - szól a sokat idézett, sokadszor elmondott mondat. Csak addig kételkedtem, míg személyesen nem volt alkalmam látni, többször végighallgatni. Tényleg nem érdekelheti a politika: makacsul ugyanazt mondja, legyen bármely párt beszélgetős fórumán, civilszervezetnél, vagy szakszervezetnél - márpedig olyan politikus nincs, aki mindig, minden körülmények közt ugyanazt mondja és nem alakítja legalább a hangszínét a hallgatóságához. Igaz Sándor Mária nem utazik szavazatokra.

Ő csak képvisel. Mandátuma mégis erősebb minden politikusénál, hisz ő nem a tömegek meggyőzésére, hanem néma tömegek nevében beszél. Mondatai kemény, megtapasztalt igazságok és nem csak a tények egyfajta, politikai célok alapján módosított olvasata. Épp ezért tud megszólítani mindenkit, aki az egészségügyben dolgozik.

Ez az őszinteség az, ami hiányozna ha tényleg feladná.

Szeretett az inkubátor mellett állni, de igazából most is egy inkubátor mellett áll, egy súlyosan beteg óriás csecsemő életjeleit igyekszik stabilizálni: az újjászülető magyar egészségügyét.

Mert az Egészségügynek - így nagybetűvel - újjá kell születnie, ez nem vitás. Teljesen, az alapjaitól és minden területen, legyen az ez egészségügyi képzések világa, a kórházfenntartás, fizetések, háziorvosi, védőnői szolgálat. Sőt a lazán kapcsolódó részekkel együtt kell kezelni a problémát, mint a szociális gondozás. Komplexen kell nézni a problémát, és minden szereplőt, orvost és beteget, hajléktalant és gazdagot, állami és magán egészségügyi központot, és biztosítót el kell tudnunk helyezni benne. Egy követelmény van: ne érjen senkit sérelem a tisztességes élethez való jogban: sem a szegényt, az árvát, a hajléktalant, sem a nővért, az orvost, a védőnőt. Nehéz, de nem megoldhatatlan feladat.

Viszont ahhoz, hogy ez sikerüljön igenis szükség van Sándor Máriára, sőt Sándor Máriákra van szükség, akik kiállnak, hisznek és főleg tesznek az ügy érdekében - s ebben az értelemben Sándor Mária többet tett egy év alatt, mint minden egészségügyi szakszervezet együttvéve.

Cserébe csak annyit kért, álljunk mögé két nap múlva, április huszadikán. Legyünk hát ott mellette mindannyian, pedagógusok, közlekedésiek, egészségügyesek, mindannyian, Magyarok. Mert az egészségügy közös ügyünk.

Mária, nem tudom, hányan lesznek mögötted, jönnek-e a tanárok, a szakszervezetek, de Az eltévedt demokrata ott áll melletted, azok nevében is, akik még nem születtek meg, de szükségük lenne egy lelkiismeretes nővérre az inkubátor mellett.

Igen, ott voltam, amikor a tanárok és a szülők Miskolcon fellázadtak az orbáni-orwelli oktatási rendszer ellen. Igen, végigcsápoltam a tömegben a Miskolci tüntetést. Ott voltam Gallóné mögött, amikor irigykedve bámulta a sokezres tömeget, mert valljuk be a Pedagógusok Szakszervezetének elnöksége egy szalmát nem tett keresztbe a rendezvény érdekében - a városi szervezet tagjaié és segítőiké minden érdem.

És erre tegnap mit olvasok?

Sztrájkoljanak a pedagógusok - de csak munkaidőn túl!

Mi van? 

Megőrült ez a nő?

Miért nem a szabadság ideje alatt? Ugyanaz!

Még a fülemben visszhangoznak Varga Andrea a Hősök terén elmondott szavai: ne engedjétek, hogy a szakszervezeti vezetőitek meghátráljanak.

Akkor nem tudtam elképzelni, hogy bármely vezető, igazgató, aki az emelvényen állt meghátrálna. Azt a tömeget látva, elképzelhetetlen volt.

És nem csak február harmadikán volt elképzelhetetlen, hanem március 15.-én, a parlament előtt megrendezett tüntetésen is, ahol egy voltam a sok tízezerből. Egy elkeseredett szülő-jelölt, aki fontosnak tartja, hogy jövendő utódai maximum saját akaratukból legyenek robotok, ne pedig az oktatásért felelős miniszterek parancsa szerint.

Ott álltam Gallónéval szemben és tüntettem egy olyan oktatási rendszerért, ahol sem a pedagógus, sem a gyerek nem veszik el. És tegnapelőtt ugyanezt a Gallónét látom, a legújabb javaslatát lobogtatva,  egy elnökségi határozatot, hogy a sztrájkot munkaidőn túl kell megtartani.

Azután ránéztem a frissen tupírozott frizurájára, a karót nyelt testtartására, az iskolatáblát már csak fotókon látott szemébe néztem, és rájöttem:

Gallóné átigazolt az EMMI-be.

Ő lett Hoffmann Rózsa és Czunyiné utódja, a köznevelési álomtitkár, csak még nem hivatalosan. Ám a politikája már nem az általa képviselt Tanárok akaratát szolgálja, hanem a Minisztériumét, a Kormányét, Orbán Viktorét.

Kedves Tanárok, tűritek, hogy állítólagos szakszervezeti vezetőitek így eláruljanak benneteket? Meghátrálnak, bepucsítanak és mire kettőt pillantunk már a kormány gyűlölt politikája mellett vannak. Pedig most nem vagytok egyedül. Szülők tíz és százezrei állnak mögöttetek, mindenki akinek gyereke van és lesz. S ha hagyjátok a Gallóné-félék garázdálkodását, a gyerekeket és a szülőket hagyjátok cserben! Hagyjátok? Ne hagyjátok! Mert elvehették a nyugdíjunkat, elvehették a munkánkat, de a gyerek jövőjét nem adjuk!

Magyarország miniszterelnököt keres! Tegnap ugyanis kiderült, hogy minden látszat ellenére, Magyarországnak immár hat éve nincs miniszterelnöke, pusztán egy rossz vicc vezeti az országot.

Egy rossz vicc verte szét az oktatást, a nyugdíjrendszert, taszított kilátástalan szegénységbe milliókat. Mert aki kinevet egy több tízezres tömeget, az maga is röhejes. Vagy bohóc.

Egy rossz bohóc szar viccét hallgattuk és láttuk hat évig. Elég!

Magyarország Miniszterelnököt kerestetik. Akinek van humora, de nem bohóc, aki tud nevetni, de csak a jó poénon. Olyan embert keresünk, aki képes millió, egymással ellentétes elvárásnak megfelelni - s ki tudja mondani, hogy útelágazódás. Egy olyan embert keresünk, aki tisztában van azzal, hogy milyen évet írunk, és hol tart a technika és társadalom ma. Nem árt, ha legalább a négy matematikai alapművelettel tisztában van. És ami a legfontosabb: helyén van szíve. Van bátorsága bocsánatot kérni, az elmúlt hat-nyolc-húsz év hibái mellett a sajátjaival is szembenézni.

És a többi.

Kell egy miniszterelnök - ám lehet, hogy pont ez az ember volt az első, aki megunta ezt a rossz viccet és elköltözött...

Kedves barátaim,

Ismét elérkezett egy újabb március 15.-e, újra elővesszük folyamatosan ismételt frázisainkat a bátor márciusi ifjúkról, kik egyetlen nap alatt alapjaiban rengették meg Metternich cenzúrára, titkosrendőrökre, spiclikre és fizetett zavarkeltőkre épülő rendszerét.

Egy olyan rendszert rázott le magáról az ifjúság, ami a kevesek hatalmának fenntartásáért áldozta be a sokak Magyarországát, a gondolkodás és a szólás szabadságát, valamint mindannyiunk jövőjét. Egy olyan eszmerendszer igáját rázták le magukról, ami a jelenbéli előnyökért lelkiismert nélkül feláldozta mindenki jövőjét.

Barátaim, a magyar nemzet azon kevesek közé tartozik, akinek két forradalom és három szabadságharc is osztályrészül jutott. Mindegyik dicső harcunkat példátlannak nevezett nemzeti egység táplálta, ám a jelek szerint mégsem tanultuk meg a történelmi leckét.

1848/49-es forradalmat tápláló nemzeti egység nem az az összefogás, amit manapság el tudunk képzelni. Kossuth és Széchényi, a forradalom két nagy államférfija közti különbségeket oldalakon és dolgozatokon keresztül lehetne sorolni, mégis a két férfi egyezséget kötött a nemzet érdekében. Ez nem az egyformaság, de nem is a tekintélyek egyezsége, hanem az ésszerű kompromisszumok egysége volt. Olyan egyezségeké, amik nem arról szóltak, hogy kié a hatalom, hanem egy olyan együttműködés keretét biztosították, amely minden fél érdekeit a lehető legteljesebb mértékben elégítette ki. Megegyeztek, mert ez a nemzet érdeke, pont úgy, mint a sajátjuk, hisz a nemzet hátránya mindannyiunk vesztesége.

Be kell bizonyítanunk, hogy képesek vagyunk a múltunkból tanulni, és példaképeinknek megfelelni. Be kell bizonyítanunk, hogy képesek vagyunk a nagyobb jó érdekében összefogni és képes vagyunk a közös ellenség, a közös ellenfél ellen civakodás, hatalmi harcok nélkül fellépni.

Ehhez pedig nem vezet más út, mint a folyamatos önvizsgálat, mely az egyéni érdekeket képes a közösség érdekében kordába tartani. Nem lehet az a célunk, hogy a legkisebb közös minimumot találjuk meg, hanem épp ellenkezőleg, e minimumot kell megemelnünk.

Mert összefogás hiányában nem lesz sem forradalom, sem szabadságharc, nem lesz semmi változás: harcunk nem lesz méltó arra, hogy a márciusi ifjakkal együtt emlegessék, hisz inkább Martinovics – összeesküvés lesz a sorsa: hamarabb elhal, mintsem kibontakozna.

Számomra ez március idusának az üzenete: addig hamvába hal minden ellenállás, ha nincs mögötte olyan szövetség, mely nem képes az egyéni ambíciókat kordában tartani, pont úgy, mint a tanárok és az ápolók teszik.

Köszönöm figyelmüket, Isten áldja magukat, Isten áldja Magyarországot!

Kicsit meglepő, hogy közvetlenül egy megakadályozott népszavazás után, személyesen Orbán Viktor kezdeményez egy másikat. A magyarázat a tisztelt Miniszterelnökünk lelki világában van.

Orbán Viktor nem szereti a nagy népszavazásokat. Nála egy választás vagy közvetlen kockázat nélküli, vagy előre lefutott. De a legjobb, ha mindkettő egyszerre: egy olyan népszavazás, aminek eredményét előre ismeri mégsincs semmi tétje.

Orbánt nem érdekli, hogy Brüsszel mennyi menekült, migráns, idegen befogadását kéri tőlünk, hidegen hagyja hogy egy, tíz vagy ezer ember fog érkezni Magyarországra. Sőt! Van az a pénz, miért saját maga menne ki értük. A miniszterelnököt ebből az egészből csak annyi érdekli, hogy talált egy olcsó témát, amit egyszerű pragmatikusan nézni és előre borítékolható az emberek véleménye. Épp ezért tette a bevándorlás kérdését a mindennapok részévé, holott az átlag magyar bevándorlót manapság maximum a tévében lát.

Ám Orbán Viktornál egyetlen egy szavazás sem a kérdésről szól, hanem sokkal, sokkal többről.

Már 2008-ban a vizitdíj elleni (avagy szociális, "három igenes") népszavazás sem arról szólt, hogy kell-e vizitdíj, vagy sem, hanem arról, hogy megbuktassa a kormányt. És valljuk be őszintén a teljes magyar lakosság felült neki. Orbán Viktor már 2008-ban meglátta a 2010-es, számára Kánaánt és Mennyországot jelentő kétharmados földindulást.

A népszavazással sem Brüsszel leckéztetése a célja, hisz az elmúlt években jól látható határ rajzolódott ki: Orbán mindig csak addig folytatta az egyszemélyes szabadságharcát az Unió ellen, amíg pénze nem bánta; ellenkező esetben azonnal és látványosan visszavonulót fújt.

Egyetlen célja van: addig ütni a politikai ellenfelet, míg sebezhető. Pontosan tudja, hogy abban a pillanatban, hogy ellenfelei visszavesznek az egymással való rivalizálásból, csak pont annyit, hogy kicsit jobban üssék őt, mint egymást, már vesztett. Épp ezért ha csak teheti, nem fogja engedni, hogy 2018-ra a baloldal csak egy kicsit is összeszedje magát.

Tulajdonképpen előrehozott választásokat fog ősszel tartani. Ha nyer, akkor 2018-ig biztosan bevándorlózni fog. Ez lesz az aduásza. Olyan mondatokat fog mondani, hogy

Igen az oktatással vannak problémák, de én legalább nem engedtem letelepedni a migránsokat.

Viszont ha veszt, akkor sem fog lemondani. 2018-ig semmiképp. De legalább lenne miért izgulni.