„Közel egy évtizede a Gyurcsány-kormány a szakmai szereplők bevonásával oktatási reformot tervezett, annak egyik alapdokumentuma pedig a 2008-ban elkészült Zöld könyv lett. A reform végül nem valósult meg, két évvel később pedig az MSZP történelmi vereséget szenvedett. De a Zöld könyv mégsem merült feledésbe, a Fidesz-KDNP ugyanis az elmúlt években elkezdte megvalósítani a „gyurcsányi” reformdokumentum egyes javaslatait.”
„A baloldali kormány által készített és a Fidesz-KDNP által megvalósított oktatáspolitikai koncepció hasonlósága tehát cáfolja azt a közvélekedést, miszerint az oldalak között átjárhatatlan szakadékok lennének. A kialakult szakadékok sokkal inkább mesterségesek, a pártrendszer megosztottsága nem a társadalom választóvonalait képezi le, hanem fordítva, a politikai elit a saját törésvonalait kényszeríti rá a társadalomra, miközben meghagy magának rejtett átjárókat.”
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője.
Gyakorló pedagógusként egészen másban látom az oktatásügy problematikáját.
Régóta már nem az a legnagyobb gondunk, hogy melyik oldal állított össze jobb anyagot az oktatásügy rendbetételére, s nem is az, hogy az egyik oldal programját a másik valósítja meg. Sőt!
Direkt kívánatos volna számunkra a folyamatosság, melynek feltétele, hogy az oktatási program összeállítását felelős politikai döntés, valamennyi parlamenti párt közötti megegyezés, széleskörű szakmai és társadalmi egyeztetési folyamatok előzzék meg! Láttunk erre számtalan jó példát a világban, csak a döntéshozóink nem akarják meglátni ezeket a jó példákat a rendszerváltás óta – egyik oldalon sem!
Japánban már 1963-ban megfogalmazták: „Magát becsüli alá az a nemzet, amely nem a legjobbjait állítja a katedrára!” Ott a világháború után felismerték, hogy a gazdasági fejlődés motorja a minél jobban felkészült munkaerő. A japán példát folytatták az „ázsiai kistigrisek”, majd az írek. Írországban mindaddig probléma volt az oktatási rendszerrel, amíg a folyamatosan változó kormányok a hatalom birtokában állandóan újítani szándékoztak. Egy 20 évig tartó folyamatba nem lehet 4 évenként változásokat bevezetni – csak a változtatások és a hatalom demonstrálásának kedvéért. A hektikus „rángatás” eredményként a gazdaság padlóra került. Ismerős? Hol is tartunk mi most? Írországban a kiutat a pártok közötti egyezség hozta meg: minden párt kötelezettséget vállalt arra, hogy a közösen alkotott programot a hatalomra kerüléskor változatlanul viszi tovább. Eljutunk valaha idáig? El kell jutnunk idáig! Vállalnunk kell, hogy nemcsak rejtett átjárókat teremtünk a lövészárkok között mutyizási céllal, hanem bizonyos – mindannyiunk életét alapvetően befolyásoló kérdésekben, mint az oktatásügy, egészségügy, szociális szféra – átlátszó üveghidakat, közös tereket hozunk létre a közös jövőnk élhetővé tétele érdekében.
A lengyelek 12 évig dolgoztak az oktatási programjukon. A finnek hasonlóan sok időt szántak rá. Mindkét helyen a politikai elhatározást követően széleskörű egyeztetési folyamat indult be. A legkisebb településen dolgozó gyakorló pedagógusok véleményét is kikérték, s ma finn oktatási csodáról, a gazdaság fellendüléséről beszélünk. A lengyelek pedig rég leköröztek bennünket, pedig mi jobb kondíciókkal hagytuk ott a „legvidámabb barakk” státuszunkat.
Sokszor halljuk a kifogást – nincs erre 12 évünk! Könyörgöm, legyen! Hány évet tékozoltunk el így is a rendszerváltás óta?
Régóta – közel 30 éve – azon kellene dolgoznunk, hogyan lehet a jövő nemzedékét felkészíteni az élethosszig tartó tanulásra, a XXI. század kihívásaira? Ez nem új. Mi sem hallottunk a hatvanas és hetvenes években számítőgépről, mobiltelefonról vagy épp internetről! Nem létezett olyan tudomány, mint molekuláris biológia, nanotechnológia, biomechatronika. Mégis boldogulunk, mert rendelkezünk azokkal jártasságokkal, készségekkel - megfelelő szövegértéssel, matematikai logikával - amivel alkalmazkodni tudunk a körülöttünk zajló folyamatos változásokhoz. A tanítványainknak, gyermekeinknek, unkáinknak is ilyen használható tudást szeretnénk biztosítani, de az a jelenlegi oktatási rendszerben egyszerűen lehetetlen! Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a jobb, vagy a baloldal programja az, ami végveszélybe sodorja a gyermekeink jövőjét, s ezzel mindannyiunk jövőjét!
A kívánatos társadalmi konszenzus, a pártok feletti össz-megegyezés a jelenlegi hatalom politikai döntésén múlik. Nekik kell az egyeztető folyamatokat kezdeményezniük a pártok és az oktatásügy valamennyi érintettje között.
Amennyiben ezt nem lehet velük beláttatni – menniük kell!
