Néha úgy irigylem az egyszerű embereket. Azokat akik letudják redukálni a szivárványt feketére és fehérre, az életet igenekre és nemekre, az embereket jókra és rosszakra, Jókai-i jellemű hősökre. Az életük olyanná lesz, mint egy filléres regény rosszul megírt gyenge hőse, két ecsetvonás az egész, ezer oldal hosszan elbeszélve.

Én meg csak nézem, hogy ezek az egyszerű igen-nem, fekete-fehér emberek miken tudnak problémázni, és veszik a fáradtságot, hogy mindent leredukálva veszekedjenek olyasmin, amihez nem értenek, ami jóval összetettebb az igen-nemeknél, a fehérnél és feketénél.

És igen-nem emberek körül vesznek minket. ÉS nem érdekli őket, hogy ha kinéznének végre az ablakon rájönnének, hogy a fekete és a fehér igen csak ritka párosítás, mert először is ott a szürke, de egy kicsit távolabb ott a fűzöld, az őszi levél-sárga, sőt vörös és az erdő barnája.

És vannak igenek és nemek és kimondatlan igenek és a nemek, és a "talán"-ok, és ha-k, rengeteg árnyalat, melyet az emberek tömegesen kerülnek. Az autisták nem tudják megérteni az árnyalatokat, az emberek nem akarják megérteni, miért? Miért nem vesszük a fáradtságot kicsi agyunk használatára, megnézve az átmeneteket, megtalálva a mindenkinek jót, a közöset, a kombinációt. Megtalálva az erdőt, mely itt van az ablak előtt.

Hű, de költői voltam.

Csak nézem, ahogy behunyta a szemét, és szuszog, finoman szorongatva a kezem, néha elmosolyodva, mikor végigsimogatom. Csendben szuszog, édeseket álmodva, igen ez az, erre vártam, mondja valami bennem, vagy valaki, nem érdekel hogy ki; csak az érzés a lényeg, hogy szuszog itt a csendben, a szombati hajnalban, és a kezemet szorítja; leírhatatlanul jó.

És mégis le akarom írni, alig hallhatóan csendben magam elé suttogva, mintegy magamnak, mégis hangosan, kiabálva, ki akarom ordítani, hogy milyen jó és hogy jó és szép, pedig csak szuszog és fogja a kezemet és néha mosolyog egy kicsit, álmában.  Magamhoz akarom ölelni és elakarom engedni, mert szép és aranyos és szabad, de ő nekem kell és csak olyan jó, és jó...

Szombat reggel van.

Azt is mérlegelni kell, hogy ez a két kiváló rádió milyen erkölcsi értékeket képvisel műsoraiban.

Nem az a lényeg, hogy milyen értéket képvisel - ha nem tetszik, hát nem hallgatom. A hiba a döntés meghozatalában rejlik: politikai háttéralkuk és tudatosan hozott kiskapukkal lettek a rádiók hátba támadva és kigolyózva a frekvenciájukról.

Mert nem csak az eredmény számít: Isten és ember előtt egyaránt számít a döntés módja is. A célok nem szentesítik az eszközöket, egy keresztyén embernél pedig végképp nem.

Igenis mentsük meg a két rádiót: nem feltétlen azért mert szerettük a műsoraikat, hanem azért mert egy igazságtalan, névtelenül, sunyi politikai háttéralkukkal kötött döntésnek lettek az áldozatai.

Miért nem lehet mindent kidobni?

A problémák nagyobbrészt a régi, konvencionális dolgokból következnek, de nem lehet mindent csak úgy kidobni, mert a régivel alapvetően érték, és nincs is vele semmi gond.

Szóval az új, egyszerűbb, és elegánsabb, de megvalósítása több munkába kerül, mint a bonyolultabbé.

Pedig az új lesz, mert nem érezném jól magam a régiben.

Jó visszaülök a kódhoz, csak a lustaság ordibált ki belőlem.

Hej, debonyolultazélet.