Kifulladtam.

Nem a hétvége és nem a választások miatt, hanem csak szimplán az életem, vagy a környezetem, vagy az emberek mellettem - valamelyik vagy mindegyik.

Sok volt. Ahogy sétáltam haza a kellemes estében, a csepergő esőben, a fények alatt, nem láttam mást, mint a gondokat, nem éreztem mást, mint azt, hogy valami nyom, nem is a földhöz szegez, hanem egyenesen porrá zúz, szépen lassan, hogy fájdalmasabb legyen.

Talán a változás - melyről ugyan azt mondjuk, hogy jó, de tulajdonképpen csak egy nagyon nem várt dolog bekövetkeztekor, vagy a messzi múlt (mint életünk egy végtelenje) nézésekor érezzük mi is az - kényszerűsége?

Nem érdekel.

Elegem volt.

Elérkeztem egy olyan ponthoz, ahol nyugodtan mondhatom, nem bánnám ha itt vége lenne.

Nem semmi, hogy mikkel tudom tovább nehezíteni a helyzetem.

Vajon milyen őrült pillanatomban lehettem, mikor rávettek arra, hogy lefussak hat kilométert Bélapátfalva és Szilvásvárad között a szarvasűzők keretében? - kérdeztem magamat, amikor valahol az emelkedő közepén a teljes kifulladás határán voltam. Esküszöm, ha egy pad lett volna az utamban, akkor ott helyben leülök, tábort verek és legfeljebb az utófutó autóba mászok be, ha segítenek.

De pad nem volt, pedig már az első ötszáz méteren begörcsölt valami és csak nem akartam helyrejönni. És a hat kilométert is vagy ötször lefutottam - legalábbis a lábam szerint. Úgylátszik öregszem, és a hatkilométer csak a buszon annyi, vagy esetleg autóban, mert a lábam már lejtőn lefelé is tiltakozott, és az utolsó kilométert legalább háromszor annyinak éreztem.

Nem is tudom honnan vettem az erőt a végén hajrázni. Pedig csak szerdán tudtam meg, hogy futok.