Láttam M. szemében a csodálkozást, mikor nem értettem meg, mi csodálatos van abban, hogy advent első hetében esik a hó. Fáradt voltam neki elmagyarázni, hogy a világ legszebb hóesése is mennyire csúnya lesz, ha a hópihéken túl meg látom az út túl oldalán azt a kis kuckót, amit az utóbbi hetekben erősítettek meg a hajléktalanok.

Nem merek belegondolni mit érez az, akinek ilyen időben nincs hova mennie, beleborzongok abba, hogy én már este fáztam, mikor alig volt -3, reggelre lement -7-re, és van ahol ennél is hidegebb van: mínusz tizennégy fok! Gyilkos éjszaka!

Kinézek az ablakon, keresem az időnként feltűnő, pislákoló tüzet, és bűntudatom támad, szégyenérzet, amiért nem tudok segíteni. Szégyenlem magam azok helyett is, akik szerint a hajléktalanokat ki kell seperni a városból, kitiltani a közterületekről. Szégyenlem, hogy ez nekik a megoldás.

Van olyan, aki önnön magának köszönheti, hogy velem szemben lakik a bozótosban, de olyankor, amikor a devizahitelesek sorra veszítik el házukat, lakásukat, amikor mindennap több ember kerül az utcára, mint amennyi munkahelyet talál, azt hiszem nincs jogom mérlegelni ki miért került az utcára, csak azt látom, hogy egy ember fekszik kint, s nincs ami megvédje a hidegtől, a metsző széltől.

Arra gondolok, mennyivel értelmesebb lenne a vita és jobb az ember közérzete, ha a kormányt nem az mozgatná, hogy saját kényelme érdekében hogyan tegye rá a kezét az emberek vagyonára, hanem azon munkálkodna, hogy kevesebben legyenek azok, akik egész éjjel kint vacognak.

A hideg nem válogat, mindenkit egyformán mar. De a szerencsésebbek megtehetik, hogy elbújjanak előle.