Mi a közös a brókerbotrányokban és az ügynökaktákban? - Hogy egyik sem arról szól, hogy ki mit tett, hanem hogy kire lehet ráhúzni a vizes lepedőt.
Igazából senkit sem érdekel, hogy pontosan hogyan zajlottak azok a csalások, amik számtalan embernek okoztak álmatlan éjszakákat, míg azon rágódtak, hogy a családi megtakarításból ugyan látnak-e viszont egy fillért is. Senkit sem érdekel, hogy valójában ki a felelős. Senkit sem érdekel, hogy miként lehetne megelőzni, hogy egy félév vagy egy év múlva ne ismétlődjön meg ugyanez egy másik céggel a főszerepben. Csak az érdekeli - legalábbis a magukat "legnagyobbnak" tartó párt vezetőit, hogyan használják fel az ügyeket a saját céljaikra, hogyan fojtsák bele a másikat; miközben magukat hősnek állítják be.
Az ügynökakták sem azért titkosak, mert a nemzetbiztonságot veszélyeztetnék. Azért titkosak, mert az ügynöklista egy hatalmas politikai arzenál, hisz mindenki, aki 1989 előtt kezdte a politikát érintett benne vagy mint megfigyelő, vagy mint megfigyelt. Egyszerűen kimeríthetetlen tárháza a meglepetés fegyvereknek, hisz bárkiről előlehetne rántani adott pillanatban egy "D-209-es" aktát, mint Medgyessy Péterrel történt.
Így működik a Nemzeti Eltussolás Rendszere.
De milyen jól működik!
Észre se vettük és mindennapjaink része lett. Mindennapjainkban sem vállaljuk fel a múltunkat, nem állunk ki, hogy igen ilyenek vagyunk, ennyien vagyunk. Nem vállalunk felelősséget semmiért.
Közel két hete egy trafikban brutálisan megölték az ott dolgozó fiatal eladó lányt. A trafik szabályosan, a trafik törvény betartásával üzemelt. A törvényt, ami előírta, hogy az eladónak milyen elszigeteltségben kell lennie pontosan 244 képviselő szavazta meg. Ebből a 244 képviselőből még sem állt ki egy sem, és merte kimondani: "bocsánat, tévedtünk, alábecsültük a biztonsági kockázatot". Pedig e mondatnak nem lett volna semmilyen következménye, hisz az az eszement férfi a felelős, aki azt a kést fogta. De így lett volna tisztességes, méltányos és emberi. De nem, ösztönösen és frakciószinten elkezdték eltussolni a saját felelősségüket.
És folytathatnánk a sort a végtelenségig.
Ebben nem akarok részt venni. Ember vagyok, tévedhetek, s ha tévedek az egyetlen út ahhoz, hogy kijavítsam, hogy beismerem. Mert ha a hibáinkért nem merjük vállalni a felelősséget, miért várnánk hogy mások elismerjék a mi igazunkat?
