Vajon van-e oly szent életű, szende és szűz, oly tiszta és kedves nő e széles hazában, ki méltó a költő érzelmeire és rajongva várja Garbai Ádám frissen kikukázott, szemétszagú, kicsit rohadó, ámbár környezetkímélő udvarlását?

Van-e oly leány, ki érti a hatalmas költészet oly tiszta szféráit, hova csak a koszorús költők érhetnek el, ők is csak a legszebb, legtisztább, és teljesen reménytelen szerelem kínzó fájdalmában? Vajon van-e oly magyar ember ki eme írásmű posztmodern szóvirágait megfejti és megvilágosul mögötte az ELTE-BTK HÖK elnökének szívszaggató magányossága és reménytelen szerelme? Vajon van-e oly magyar nő, ifjú leány, ki nem hatódik meg a lista megtisztelő szóvirágain, melyeknél szebbet Petőfi sem írt szerelmes verseiben?

Nem hat meg senkit, mikor Garbai Ádám, ribinek nevezi az ő választott kedvesét, kihez csak plátói kapcsolat fűzi, mert csak egyszer látta, akkor is a facebookon? Nem hat meg senkit, mikor szerelme más választ és fájadalommal telve, lemondón vési a koszorús költő a naplójába: "pistának jó lesz" - s közben a könny mossa el a betűket az excel táblázat sokadik sorában?

Mikor jön el az az irodalmi kritikus, aki észreveszi, hogy eme jelző áradatban - melyet első olvasatban a sokat látott-hallott útszéli ároktisztítók pironkodva olvasnának - a "libsi", a "zsidó" és a "kathólikus"  stb. jelzők halmozása igazából azt jelzi, hogy költőnk még az ellentétes világnézetek közepette is szereti a kedvesét?

A trágár kifejezések túlzott használata egy eszköz a költő Garbai kezében. A negédes és szerinte elkoptatott kifejezések helyett emeli irodalmi szintre és szerelmének a különlegességét, egyediségét jelzi vele. Valószínűleg hosszas és alapos kutatómunka előzte meg e költemény megírását, szavainak változatossága ugyanis arról árulkodik, hogy Garbai Ádám a kortárs irodalmi művek mellett hosszas terepmunkával, gondosan válogatott gyűjteményt állított össze olyan szavakból, melyek szerinte alkalmasak a belső lelki állapotának, reménytelen szerelmének és érzései tisztaságának és fennköltségének kifejezésére.

Korunk társadalmának éretlenségét jelzi, hogy sokan nem fordítottak kelő időt a szóvirág-hányások kibontására és a szavak mélyebb elemzésére, ellenben megragadva a felszínes jelentésénél elítélték a korunk legnagyobb élő költőjét, és a költőtől nők ezrei és magukat lovagiasnak és tisztelettudónak beállító férfiak fordultak el tőle.

Közöttük én is.