Nem tudom, milyen magas láza van Hoffmann Rózsa államtitkár asszonynak, de szerintem életveszélyes. Más magyarázat nem lehet azokra az ötletekre, amiket korábban megszellőztetett, és amiket most közzétett. Annyi kapitális marhaság van benne, hogy ha van is benne használható, sőt jó ötlet, elvész.

Úgy kavar feleslegesen nagy indulatokat a koncepciótlan, átgondolatlan, összevágott és összedobott oktatási tervével, hogy a magyar oktatás rákfenéjét mindvégig elkerüli: nem határozza meg a kereteket, azt az egységes rendszert, és tudás mennyiséget, amit érettséginek garantálnia kell, amire a felsőoktatás építhet.

Mert a legnagyobb feszültségforrás az oktatásban és egyben a felsőoktatás elnyúlásának az egyik okozója az, hogy a középiskolák nem tudják meddig adják le az anyagot, az egyetemek nem tudják mit követelhetnek meg. Ennek a nem tudásnak ára van: a középiskolai törzsanyag változásai olyan messzire lökték egymástól a közoktatás végét és az egyetemek elejét, amennyire csak lehetséges.

Az oktatási kormányzatok pedig évek óta adósak ezzel a pedagógusoknak: nem azt kellene megmondani, hogy hogyan, hanem hogy a felvételi tárgyakból mennyit. Egy fix követelményrendszert kell kialakítani, amit az egyetemek megkövetelhetnek a BSc. belépési feltételeként, és amihez igazodhatnak a középiskolai tanárok és beoszthatják az anyagot ennek elérésére. Ha ez megvalósulna, egy nagy lépést tennénk afelé, hogy belátható időn belül az egyetemek ismét megbízzanak a középiskolákban, és egy egységes skálán értékelhessék a jelentkezők képességeit.

Viszont amíg ez hiányzik feleslegesnek tartom az olyan határozottan népnevelő jellegű, populista, de semmire se jó elképzeléseket, mint a kötelező közmunka. Sokkal célravezetőbb lenne a tananyagok racionalizálása, olyan kimeneti feltételek felállítása, melyek elsajátítása fontos a mindennapi életben. Ilyen lenne a például a magyar nyelv és irodalom oktatásában a nemzetközi irodalom (főleg az ókori) súlyának csökkentése a magyar irodalom és a fogalmazási, szövegalkotási készségek fejlesztésének a javára. A mai kommunikatív világban nem feledkezhetünk meg arról, hogy bizonyos szövegfajták megértését és megtanulását nem bízhatjuk a harmadik és negyedik osztályban tanított fogalmazás órákra. A kommunikáció fejlesztése az érettségig szükséges.

És ez csak egy tantárgy volt.

Határozzunk meg minimum célokat, amit magabiztosan kell tudniuk a diákoknak. Kevesebbet, de azt jól tanuljuk meg, és magabiztosan használjuk. Felesleges kettő - három nyelv tanítása addig, amíg 12 év alatt egy nyelvből nem sikerül a nyelvvizsga a tanulóknak. Nem azért katasztrofális a magyar nemzet idegennyelv tudása, mert egy nyelvet tanítanak, hanem azért mert egyetlen egyet sem oktatnak alaposan, egyetlen 12 évet átfogó programmal. Persze van akinek egy idegnyelv kevés. Akinek van érzéke hozzá, az nyugodtan felvehet kettőt, vagy akár ötöt is, de a kormányzatnak nem a nyelvzsenikre kell építenie, mert van akinek ez az egy is éppen elég.

Amikor felrajzolódtak a követelmény rendszerek, a konkrét témakörök, amiket az egyetemek várnak és amit a középiskolák nyújtani szeretnének, csakis ekkor jöhet szóba az, hogy a kimeneti rendszer egy vagy kettő szintű legyen. Ekkor figyelembe kell venni ugyanakkor azt is, hogy bár az érettségi mindig az aktuális 18-19 évesekre van hatással, a mai világunkban nem egyszer felnőtt fejjel kell új képességet elsajátítanunk, visszaülni az egyetemek padsoraiba. Úgy kell kialakítani a felvételi rendszert, hogy az aki másod-harmad diplomát szeretne, vagy csak egyszerűen évekkel később dönti el, hogy mit szeretne tanulni, azok is beléphessenek a  felsőoktatásba.

Nem, Hoffmann Rózsának nincs semmilyen koncepciója. Meggyőződésem, hogy a KDNP oktatás politikusa, ha keresztül viszi ezeket a terveket (és miért ne tenné?), egy év alatt nagyobb kárt tesz az oktatásban, mint az előtte lévő kormányok összesen. Sajnos eljutottunk oda, hogy az oktatást, mint fogalmat, mint intézményt és mint folyamatot kell megvédeni, vele együtt azt a több generációnyi fiatalt, akinek az életét teheti tönkre ez az ámokfutás.

Szörnyű, hogy egy nevelés pedagógus fejében ilyen gondolatok kapnak helyet, melyek már-már sértik a tanuláshoz való alkotmányos jogot.

Bár kétharmaddal nem nehéz törölni ezt a jogot az Alkotmányból...

Láttam M. szemében a csodálkozást, mikor nem értettem meg, mi csodálatos van abban, hogy advent első hetében esik a hó. Fáradt voltam neki elmagyarázni, hogy a világ legszebb hóesése is mennyire csúnya lesz, ha a hópihéken túl meg látom az út túl oldalán azt a kis kuckót, amit az utóbbi hetekben erősítettek meg a hajléktalanok.

Nem merek belegondolni mit érez az, akinek ilyen időben nincs hova mennie, beleborzongok abba, hogy én már este fáztam, mikor alig volt -3, reggelre lement -7-re, és van ahol ennél is hidegebb van: mínusz tizennégy fok! Gyilkos éjszaka!

Kinézek az ablakon, keresem az időnként feltűnő, pislákoló tüzet, és bűntudatom támad, szégyenérzet, amiért nem tudok segíteni. Szégyenlem magam azok helyett is, akik szerint a hajléktalanokat ki kell seperni a városból, kitiltani a közterületekről. Szégyenlem, hogy ez nekik a megoldás.

Van olyan, aki önnön magának köszönheti, hogy velem szemben lakik a bozótosban, de olyankor, amikor a devizahitelesek sorra veszítik el házukat, lakásukat, amikor mindennap több ember kerül az utcára, mint amennyi munkahelyet talál, azt hiszem nincs jogom mérlegelni ki miért került az utcára, csak azt látom, hogy egy ember fekszik kint, s nincs ami megvédje a hidegtől, a metsző széltől.

Arra gondolok, mennyivel értelmesebb lenne a vita és jobb az ember közérzete, ha a kormányt nem az mozgatná, hogy saját kényelme érdekében hogyan tegye rá a kezét az emberek vagyonára, hanem azon munkálkodna, hogy kevesebben legyenek azok, akik egész éjjel kint vacognak.

A hideg nem válogat, mindenkit egyformán mar. De a szerencsésebbek megtehetik, hogy elbújjanak előle.