Miért nem lehet mindent kidobni?

A problémák nagyobbrészt a régi, konvencionális dolgokból következnek, de nem lehet mindent csak úgy kidobni, mert a régivel alapvetően érték, és nincs is vele semmi gond.

Szóval az új, egyszerűbb, és elegánsabb, de megvalósítása több munkába kerül, mint a bonyolultabbé.

Pedig az új lesz, mert nem érezném jól magam a régiben.

Jó visszaülök a kódhoz, csak a lustaság ordibált ki belőlem.

Hej, debonyolultazélet.

Legkínosabb az egészben, hogy várni kell. Erre nincs recept, ezt bizony ki kell várni. Az agyamban belül, tudom, viharos gyorsasággal szűrődik át minden, kapcsolódásokat és ötleteket keresve. Egyszerre majd kiköpi magából a megoldást, de addig a kínos csönddel kell beérnem.

(És a hajnali szédelgéssel, a nem alvás szépségével, ... beautiful geek night)

Az elmúlt napokban érdekes kísérletet végeztettem magammal: félig kényszerűségből, félig szabad akaratból (mármint a szabad akarat az volt, hogy megfoltozom én, a kopott okuláré hiányosságait, vagy szakemberre bízom, és akkor szép is lesz és tart is legalább addig, míg újat nem kapok) "eldobtam" a szemüvegemet.

Az első hatás döbbenetes. Látok! Ugyan nem az igazi, de mindenhez egy kicsit közelebb hajolva simán látok mindent. Nem tévesztem el a buszokat sem, és még az emberek is eljutnak a tudatomig, igaz, mintha minden és mindenki egy kicsit messzebb lenne. A távolság legyőzhető, hirdettem mindig, és egy lépéssel, majd kettővel és hárommal közelebb lépve, majd közelebb hajolva, de működött.

Aztán a nap végén a későéji sötétségben jöttek először a problémák. mintha elvesztettem volna a tájékozódás képességét. Hát persze! Nem látok! Vagyis igen, de a fények és a foltok nem állnak össze alakokká és tárgyakká, utakká, és járművekké, esetleg házakká és lépcsőkké, hanem mint a gyermekkorom ügyetlen vízfestékes képei, összefolytak, de alakot nem öltöttek. Mintha szellemek közt mentem volna haza, igazából jobban féltem, mint az S. lányok. Pedig nem szokásom.

Másnapra a három lépés is kevés volt. A laptopomba is bele kellett bújnom, olyan kényelmetlenül, hogy még filmet nézni is kényelmetlen volt. A hangok olyanná váltak, mintha a messze végtelenből jönnének, és tényleg. A foltok beszéltek hozzám, én viszont nem szeretek foltokkal társalogni. Estére olyan lett, mintha egész nap egy körhintán utaztam volna.

Szerencsére harmadnap visszakaptam a látásomat: barátaimat és ismerőseimet, az otthonomat és a szobám túlsó falát, laptopom képernyőjét, a közlekedés biztonságát és a magabiztosságomat. Eltűntek a szellemek, és az elmúlt két nap is bevonult a rémálmok emlékei közé.