Pénteken az EU kormányfői Pozsonyban megállapodtak egyben s másban, közös határvédelemben és a határok megerősítésében, hogy lehetőleg minél kevesebben érkezzenek illegális úton közénk. Valljuk be, végül is győzött Orbán Viktor, hisz, minden amit, hangoztatott, a külső határok védelme, megerősítése megtörtént.

Ha Orbán Viktor államférfi lenne, akkor miután hazajött a volt magyar koronázó városból, ami egyben Szlovákia fővárosa - és miután megnézett egy péntek esti színvonaltalan magyar meccset - bejelentette volna, hogy győzött - mit győzött, tarolt - a konferencián, és lefújná az október 2-ai népszavazást.

De Orbán Viktor nem államférfi.

Orbán egy hadvezér. De nem a kultúrkörök nagy stratégája, hanem egy barbár hadvezér, akit addig választottak meg a törzsek élére, amíg háború van, épp ezért eltökélte, hogy háború lesz. Orbán Viktor egy kései, elkényelmesedett és elcsökevényesedett, és roppant tehetségtelen és szerencsétlen utóda Attilának, a hun hadvezérnek, aki ugyan mindvégig megtartotta a hatalmát és Rómával szemben izgalmas csatákat vívtak, ám nem alkotott semmi maradandót, népe szétszéledt, s ha nincsenek régészek, semmi nem marad fel belőlük.

Orbán Viktor képtelen a békével mit kezdeni. Képtelen hinni a békében. Képtelen békét teremteni, békét építeni, békességben élni és dolgozni. Képtelen a békét megérteni. Minden hibát gyengeségnek, a lelepleződést támadásnak és épp ezért minden leleplezőt ellenségnek fog fel, állít be. Így lesz aztán lassan mindenki ellenség a szemében.

Ráadásul Orbán még ezt is rosszul csinálja. A folyamatos ellenség kergetéssel, a folyamatosan felfokozott harci állapottal csak az érte el, hogy mindenki elmenekül ebből az országból. A híre olyan, hogy már azok sem karnak idejönni és itt maradni, akik valóban a pokolból jöttek tűzön-vízen át.

Sőt mi magunk, magyarok is menekülünk. Mindenki, aki dolgozni akar és tud, már máshol, Ausztriában és Németországban, Angliában és Svédországban keresi a boldogulást. És legtöbbjük nem pusztán a több pénz miatt, a nagyobb megbecsülésért ment ki, hanem mert elege lett hogy saját hazájában ő az ellenség.

Mert itt mindenki ellenség, aki nem talpnyaló.

„Politikai múlt nélküli politikai szüzek vágtatnak a magyar ugaron..” – írja aggodalommal teli írásában demokrata barátunk. És lássuk be, nagy igazság van abban, amit ír.

Aggodalommal teli figyelmeztetés ez, amiről beszélnünk kell. És még sok más dologról is.

Beszélnünk kell például arról, hogy a politikai tapasztalattal rendelkező politikai pártok, - akik látják az összefüggéseket, akik ismerik a bonyolult rendszerek működését – vajh miért nem teljesítik a feladatukat? Miért nem mutatják meg politikai profizmusukat, miért nem állnak elő valódi politikai alternatívával, miért nincsenek korrekt és magabiztos szakmai válaszaik a szakmai kérdésekre?

És ha véletlenül győznének? Ők mihez kezdenének a hatalommal? Netán félnek a győzelemtől? Hiszen ők valóban tisztában lehetnek a feladat nagyságával, ellentétben szegény naivakkal, akik nem akarnak hősök lenni, csupán úgy érzik, tenni kell valamit.

És tesznek!

Talán tudatlanságból, talán mert sodródnak, talán mert nincs aki profi módon átvegye a feladatot. Vannak közöttük, akik belső indíttatásból, szakmaszeretetből, a demokratikus értékrend iránti elköteleződésből. Talán vannak közöttük olyanok is, akiknek tetszik ez az új szerep, talán még élvezik is? Na, de miért is lesz politikus valaki? Talán az ő motivációjuk más? Nem hinném.

Szóval Ők, a naivak, mennek és teszik azt, ami (és ebben is egyetértek demokrata barátunkkal) nem az ő dolguk lenne. Az a gyanúm, hogy ha megkérdeznénk, akkor a hétköznapi polgárok politikamentes életét választanák inkább. Tisztességgel művelnék a szakmájukat, családapák és családanyák szeretnének lenni, megpróbálnának egyszerre 2-3 szülőértekezleten jelen lenni egy időben, cipelnék a kosarat a boltból és vitatkoznának a gyerekkel, hogy a tanulás vagy a barátok álljanak sorrendben az első helyen.

Naivak, mert hisznek egy olyan világban, ahol mindenki azt teszi, amihez ért és hisznek egy normális országban, ahol nem kellenek a hősök, csak a hétköznapi harcok. Ezért azt gondolják, ha most megteszik azt, ami egy ilyen unalmasan normális élethez visszavezethet minket, akkor érdemes vállalni a küzdelmet, a köpködést, a kritikát és a kockázatot.

Megpróbálkoznak a lehetetlennel: visszaadni a hitet, hogy van értelme megszólalni közösségek érdekében, hogy van remény és egyszer (és még időben) kiérhetünk az alagútból, melyben most vaktában tapogatózva téblábolunk, miközben már halljuk a száguldó vonatot.

Mert Ők, ezt akarják adni!

És, hogy elvesznek-e valamit? Szerintem elvenni csak attól lehet, akinek van…

Vajon valóban ők azok, akik elveszik a politikai képzettség, szakértelem szükségességébe vetett hitet? Vagy ezt már régen elvették tőlünk mások (talán éppen a politikai pártok és a keblükön felnövő politikusok)? Nem lehet, hogy Ők ezt a mások által eltékozolt bizalmat akarják újraépíteni? Talán másképp és ezért naivan, mert azt hiszik, hogy ez lehetséges…

Ha visszatekintünk a közelmúltra azt látjuk, hogy ezek a politikai szüzek a kezdetekben fennen hangoztatták, szakmaiságukat. Akkor ezért kapták a kritikát…

Mostanra a saját tapasztalataik alapján beérett egy felismerés, ha úgy tetszik elveszítették korábbi naivitásukat, amely arról szólt, hogy megmaradhatnak pusztán a szakmai észrevételek szintjén.

Keserves tapasztalatok voltak ezek, de most kell csak a bátorság és a naivitás! Mert ha ez a kettő nem lenne, nem mennének tovább, nem gyűjtenék maguk köré a velük hasonlóan gondolkodókat, nem építenének új hálózatot, nem keresnék meg a vidéken élő embereket, nem beszélgetnének velük a valódi problémákról és azok megoldásairól, nem akarnák nekik visszaadni a hitet és nem akarnák kirángatni őket a tanult tehetetlenség állapotából.

Nem tennék meg azt, amit a pártok elkényelmesedve a hatalom közelében már évtizedek óta nem tesznek meg!

Ők tartják életben a hit még pislákoló tüzét, őrzik a reményt, és ha csak pillanatokra is, de lelkesedést és aktivitást tudnak kiváltani.

Azért kell szurkoljunk, hogy naivitásuk lendülete kitartson addig, amíg kialakul rutinjuk és profizmusuk. Azért kell szurkoljunk, hogy tanulhassanak és/vagy szakértőket vonzzanak maguk köré (ha eddig ezt nem tették volna).

A „Voldemortok földjén” épp tisztaságuk a legnagyobb tüske a korrupt technokrata hatalom karmai alatt, tehát szüzességük nem hátrány, inkább erény.

Végezetül óva intem jó szándékú demokrata barátunkat, ne essen a politikai pártok hibájába azzal, hogy a jelenlegi hatalom kottájából játszik, ezzel is erősítve azt.

Mert kik is hitették el az emberekkel, hogy a politika szitokszó? Hogy aki politizál, az valami bűnös dolgot tesz, amihez nincs köze, mert ahhoz csak egyes kiváltságosok érthetnek?

Mitől vált hirtelen hasonló szitokszóvá az, hogy civil? Vajon miért is kell tartani a civilektől? Talán a felkent politikacsinálók veszélyeztetve érzik magukat? És aki a civilek felelőtlenségével riogat, vajon kinek a malmára hajtja a vizet?

A jogosan felvetődő kérdésekre válaszokat kell keresni. A megfogalmazott gondolatokkal foglalkoznunk kell, nekünk, a civileknek, a pártoknak és mindenkinek, aki úgy véli, változásra van szükség.

De az azért elvitathatatlan, hogy ezek a politikailag (még) szűz új hősök - akik elég naivak ahhoz, hogy ne akarjanak hősök lenni - új és valós társadalmi igényt elégítenek ki. Olyan igényt, amelynek a jelenlegi politikai pártok nem tudnak, vagy nem akarnak (?) megfelelni.

És ha az emberek nem lennének fogékonyak ezekre a mozgalmakra, akkor a politikai múlt nélküli szüzek nem vágtathatnának a sivár magyar politikai pusztában és a politikai pártok tovább dagonyázhatnának a politikai posványban.