“Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.” (Mahatma Gandhi)

Ezeken a mondatokon rágódom egész nap. Olyan nehéz. Olyan nehéz megőrizni a nyugalmat. Nehéz, mert nem csak azt látom, hogy egyesek hazudnak, hogy visszaélnek a hatalommal, vagy a képzelt hatalmukkal, hogy megfélemlítenek, becsapnak, megaláznak másokat. Nem csak azt látom, hogy tétova, kusza ötletektől vezérelve lehetetlen hathatósan fellépni a vélt vagy valós igazságunk érdekében. Nem csak azt látom, hogy eszköztelenek vagyunk.

Azt is látom, hogy milyen sok mélyről jövő indulat van bennünk, emberekben. Azt látom, hogy a saját félelmeink, szorongásaink félelmetes erővel törnek elő és ártanak az embereknek, a gyerekeinknek, az ártatlanoknak, akik nem tehetnek a mi bajainkról.

Látom, hogy végtelenül frusztráltak vagyunk. Mindenki másért, de mindenki eléggé ahhoz, hogy sokkal érzékenyebb és feszültebb legyen, mint „békeidőben”.

És a frusztráció agressziót szül. És egy idő után már mindegy, hogy mit gondoltunk arról, hogy mi a valóság. Előbb-utóbb teret nyer, utat tör magának az indulat.

Először csak hangosabban szólunk, utána „leordítjuk valakinek a fejét” - mindegy ki az -, aki éppen a közelben van. És közben ökölbe szorul a kezünk és végül ütünk. Tettlegesen vagy verbálisan, az már szinte mindegy. A cselekvés a lényeg. A bennünk lévő feszültség utat tör magának, és akit ér, azt találja el…

Hetek óta mást sem hallunk, látunk, olvasunk, mint gyűlölettől fröcskölő propagandát. Féligazságokból egymás mellé rakott félmondatokat, amelyek azt sugallják, hogy a két féligazságnak köze van egymáshoz és ez valami félelmetes veszedelmet vetít a jövőbe.

Hetek óta meddő viták hangzanak el arról, hogy mikor cselekszünk helyesen és mekkora felelősségünk van. Sulykolják belénk, hogy valami hihetetlen történelmi veszedelem szélén állunk és a veszély megoldása csak az én és a Te szavazatodon múlik.

És ha nem éreznénk eléggé ezt a veszedelmet, akkor közelebb hozzák hozzánk. Felerősítenek történeteket, amelyek nagyon sajnálatosak, de közben azzal manipulálnak, hogy bizonytalanságban tartanak és sokféleképpen értelmezhető mondatok hangzanak el illetékesek szájából. Vegyi katasztrófát szimulálnak, kilakoltatással fenyegetnek, semmi nem számít. Csak érezd a zsigereidben a veszedelmet!

És mi észre sem vesszük, és megfeleltünk az alattomosan sugallt elvárásnak… Lépten-nyomon gyanakodunk, mert váratlan helyzetekre kell felkészülnünk. Figyelünk, résen vagyunk, hiszen bármikor támadhat a veszedelem!

És elindul az őrület. Minden táska gyanús, minden mozdulatra figyelünk, nem bízunk már az érzékszerveinkben, az ösztöneinkben, nem bízunk magunkban, de legfőképpen nem bízunk az emberekben. Gyanúsan méregetjük egymást. Az idegent, aki szembe jön velünk az utcán, a fiút, akinek sötétebb a bőre, a lányt, aki kendőt visel, a hajléktalant, akivel eddig is mindennap találkozunk, de ma talán másképpen nézett ránk, aztán a szomszédot, a gyereket, a házastársunkat…??? Ez őrület!!!

De akkor miért is csodálkozunk, ha megszaporodnak az elhagyott táskák? Miért csodálkozunk, ha hirtelen nagyon sok nő megerőszakolásáról hallunk? Miért csodálkozunk, ha hirtelen szinte csak véres jelenetekkel találkozunk? Mert nem értjük, hogy erre lettünk kondicionálva. Nem ismerjük már fel, hogy a piros cipő effektus kíméletlenül működik. Ugyanannyi piros cipő van a kirakatokban, de amikor szeretnél egyet, hirtelen minden kirakat piros cipőkkel lesz tele. Vagy inkább csak úgy érzékeled! Ugyanannyi az elhagyott csomag, de hirtelen mindet észrevesszük és a pánik egyre fokozódik. Egyre veszélyesebbnek érzékeljük magunk körül a világot, és még ha eddig sejtettük is, hogy féligazságokról van szó, azok olyan valóságosakká válnak, hogy nem tudunk már a tudatunkkal védekezni. És jön az indulat…

Bár talán még tudjuk, hogy igazunk van, de már nem tudjuk megőrizni a nyugalmunkat. És az is lehet, hogy azt sejtjük, hogy nincs igazunk, de akkor meg még erősebb a frusztráció és szabadulni akarunk ettől az elviselhetetlen kognitív disszonanciától…

Megpróbálhatjuk kizárni a külvilágot - nem hallgatunk híreket, nem megyünk az utcára, nem beszélgetünk egymással. Ez talán segítene, de milyen élet az, ahol nincsenek emberi kapcsolatok, ahol semmivé válnak barátságok, ahol a bezárkózás és befelé fordulás a túlélés útja?

Jó lett volna hinni abban, hogy hétfőn felébredünk és eltűnik mindez. De ennyire naiv még én sem vagyok.

Szomorú vagyok és Félek!

Ám próbálom megőrizni a nyugalmamat, mert Gandhinak igaza van, de nekem is! Az emberség erősebb a gyűlöletnél, még ha átmenetileg sarokba is szorították...