Próbáltam poénosan felfogni, de igazából ebben nincs semmi poénos. Inkább aggasztó.

Aggasztó, hogy az eseményeknek egy oldala van: Orbán megijedt. A Miniszterelnök úr egyszerűen félti a majdnem kétharmadát és olyan törékenynek látja, hogy egyetlen pofontól - a népszavazás borítékolható
eredményétől - apró cserepekre fog hullni.

Hogy mitől ijedt meg? Az ellenzéktől nem hiszem, hisz a hatfelé forgácsolódott ellenzék - MSZP-től a JOBBIK-ig még a cipőfűzőjét sem találja meg segítség nélkül.

A rettegés tanúi.

Talán Simicskától ijedt meg? Akkor miért nem a Lánchíd rádiót foglalózza le?

Igazából ennek nincs oka. Orbán fél, mert tudja, tetteit igazából nem védheti sem ember, sem Isten színe előtt. Orbán fél, mert bár ő aggatta a nemzeti jelzőt mindenre, a közhivataltól a trafikig, ám tettei egyáltalán nem szolgálják sem az ország, sem a magyar nemzet érdekeit, csakis a narancssárga zsebekét.

A Miniszterelnök úr félelme és ijedtsége immár átragadt a környezetére is. Mindenki félti a zsebeit, mindenki fél a bukástól, mindenki fél attól hogy egyszer el kell számolni a tetteikkel, hogy vége lesz a duhaj dzsentri létnek, a következmények nélküli világnak.

Rettegnek.

Pedig nincs mitől. Uraim, ez csak egy kérdés. Egy kellemetlen este, ami megszabadítja Önöket egy káros döntés hatásaitól. Ez még nem a 2018-as választás.

Még nem ment Simicska Gyurcsányhoz, még nem szövetkeztek a tanárokkal.

De megtörténhet. Meg is fog. Nem holnap, nem kamerák előtt, de megtörténhet.

És aki most ennyire fél és retteg, hogy már egy pofon, egy botlás, egy sóhaj vagy kérdés súlyát sem bírja el, mihez kezd akkor, mikor az igazi rémálma bekövetkezik?

Tisztel Miniszterelnök úr! Hagy idézzek most én egy Dakota közmondást:

Az erős ember is kap pofont a kocsmában, de ő kibírja.

Hát ideje megtudni, mennyire erős az a Fidesz majdnem kétharmad. Kibír-e egy pofont.