Van munkám nem panaszkodom. A munkával hárulnak az emberre kötelezettségek is, ilyen például az, hogy mindenféle járulékokat és adókat kell fizetnem. Mint a közteherviselés híve, emiatt sem szoktam panaszkodni. 

De amiatt már joggal akadok ki - és tudom hogy a történet mindenkinek ismerős lesz -, hogy miközben becsülettel befizetem az adóimat és járulékaimat és elmondhatom, hogy biztosított vagyok, mégis időről-időre húzós orvosi számlákkal kell szembesülnöm. Nem teregetem ki a szennyest elég az hozzá, hogy ma Magyarországon nem az orvosképzés határozza meg az ellátást, hanem a mindent behálózó adminisztráció. Ha olyan betegséged van, mit csak most fedeztek fel, akkor Magyarországon a TB addig nem fizeti ki sem a diagnosztikai vizsgálatokat, sem az orvost, amíg a hivatalnokok nem látják el a betegséget mindenféle kódokkal és nem írják bele mindenféle könyvekbe, sőt még azt is meg kell határoznia, hogy milyen szaktudású orvos mondhatja ki, hogy te abban szenvedsz.

Ugye, nem is egészségügyi a kérdés, hanem adminisztrációs!

Hisz már nem az a kérdés, hogy az orvos ismeri-e a betegségedet, tudja-e diagnosztizálni, hanem hogy annak a betegségnek van-e létjogosultsága, TB kódja, beírták-e mindenféle könyvekbe és minden papírját lepecsételték-e. Ha ezek közül bármelyik is hiányzik, akkor az állami egészségügy megakad, mert szabály szerint nem lehet téged kezelni. Vagyis lehet, csak a kezelésedet nem fogja senki sem kifizetni. Pedig van biztosításod.

Sikerül első kézből megtapasztalnom, milyen az, amikor a bürokraták veszélyeztetik az állampolgár egészségét, csak azért, mert még a betegség, a szindróma nem jelentkezett náluk, nem kért engedélyt, nem kapott pecsétet, egymillió, orvosi végzettség nélküli hivatalnok nem bólintott rá a szükséges laboratóriumi vizsgálatokra. Igen, mert ma Magyarországon kis pisis óvódásként kezeljük az orvosokat, nem hiszünk a szakvizsgájukban, az adminisztráció másik ága által kötelezően előírt továbbképzésekben, a tudomány fejlődésében, sokkal inkább a pecsét erejében, és még azt is szigorú rendeletek írják elő, melyik orvos, milyen laboratóriumi vizsgálatot kérhet. Persze csak az olcsóbbakat, s nem azt amit kell.

Az ember megvakarja a fejét s ha nem, akkor nem alapon kifizet egy újabb összeget, igaz, kisebbet, mint amennyit elvon tőle a az állam, és elmegy magánrendelésre, magán laboratóriumot kér, és láss csodát ugyan az az orvos, aki az állami rendszerben pecsét híján nem tehette meg - vagyis hát kiírhatta, beikszelhette, csak a labor jogosultság híján ki is húzta a megrendelő lapról - sikeresen diagnosztizálta betegséget. Köszönöm, magyar állam? Csak tudnám hogy akkor minek van a társadalombiztosítás?

Aztán hazajöttem, és átnéztem az adóbevalláshoz szükséges papírokat: konstatáltam, hogy mennyit fizettem be mindenféle címszó alatt az egészségügy számára. Felháborítóan nagy volt az összeg, s szerintem mindenki annak tartja, aki nem csalja el. Mégsem jut el a pénz az egészségügybe, mindenhonnan hallani: nincs pénz a mentősök bérére, nincs pénz gyógyszerekre, nincs pénz műtétekre, de akkor mire megy el a sok pénz?

Nagy része azokra a pecsétnyomókra, akik hosszú éveken keresztül sem képesek egy pecsétet nyomni egy olyan, ma már lassan közismert betegségre, mint az inzulinrezisztencia. Jelenleg ilyen betegség nincs. Csak akkor vagy beteg, ha cukorbetegséggé válik. De akkor már késő.